Pages

November 27, 2009

Émile Verhaeren (May 21, 1855 – November 27, 1916)

Émile Verhaeren & Marthe Massin



Vous m'avez dit, tel soir...

Vous m'avez dit, tel soir, des paroles si belles
Que sans doute les fleurs, qui se penchaient vers nous,
Soudain nous ont aimés et que l'une d'entre elles,
Pour nous toucher tous deux, tomba sur nos genoux.

Vous me parliez des temps prochains où nos années,
Comme des fruits trop mûrs, se laisseraient cueillir ;
Comment éclaterait le glas des destinées,
Comment on s'aimerait, en se sentant vieillir.

Votre voix m'enlaçait comme une chère étreinte,
Et votre coeur brûlait si tranquillement beau
Qu'en ce moment, j'aurais pu voir s'ouvrir sans crainte
Les tortueux chemins qui vont vers le tombeau.

~

OLY SZÉP SZAVAKAT...

Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,
Hogy a sok-sok virág, amely felénk hajolt,
Szerelmes lett belénk s kettőnk arcát keresve
Közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.

Nincs messze az idő, mondtad, mikor az élet,
Mint túlizes gyümölcs, megérve majd lehull;
S hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,
S hogy szeretjük egymást, ha majd bealkonyul.

Körülölelt hangod édes dallama ringva
S forró szived olyan nyugodtan lüktetett,
Hogy félelem nélkül láttam volna kinyilva
A kanyargó utat, mely a sirunkhoz vezet.

1905
Szegzárdy-Csengery József fordítása


Émile Verhaeren VERSEK Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1955
A kötet a szerző születésének 100. évfordulójára jelent meg.

.............................................................................................................................................................................................................................

Elizabeth Bishop (1911-1979)



Elizabeth Bishop
ONE ART

The art of losing isn't hard to master;
so many things seem filled with the intent
to be lost that their loss is no disaster,

Lose something every day. Accept the fluster
of lost door keys, the hour badly spent.
The art of losing isn't hard to master.

Then practice losing farther, losing faster:
places, and names, and where it was you meant
to travel. None of these will bring disaster.

I lost my mother's watch. And look! my last, or
next-to-last, of three beloved houses went.
The art of losing isn't hard to master.

I lost two cities, lovely ones. And, vaster,
some realms I owned, two rivers, a continent.
I miss them, but it wasn't a disaster.

-- Even losing you (the joking voice, a gesture
I love) I shan't have lied. It's evident
the art of losing's not too hard to master
though it may look like (Write it!) like disaster.


~

A VESZTÉS MŰVÉSZETE
 

Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz:
oly sok az elveszni áhító tárgy,
elhagyhatod őket, s nincs semmi vész.

Veszíts naponta! Nagy bajnak ne nézz
elkallódott kulcsot, unalmas órát,
veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Majd légy még nagystílűbb vesztő, s merész:
neveket veszíts, helyeket, ahol rád
öröm várna. Mindebből semmi vész.

Anyám óráját is, sőt - vége, kész,
oda egy híján három szép lakóház.
Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Elhagytam két szép várost, egy egész
kontinenst, minden országát, folyóját:
hiányzanak, de mégsincs semmi vész.

Még rád is (gunyoros hang, drága kéz-
mozdulatok) ez áll. Nyilvánvaló hát:
Veszthetsz nyugodtan bármit, semmi vész.
Ha úgy is érzed (írd le!), túl nehéz.

Rakovszky Zsuzsa fordítása


Elizabeth Bishop A KÉPZELETBELI JÉGHEGY, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990
Válogatta, fordította és az utószót írta Rakovszky Zsuzsa

.............................................................................................................................................................................................................................

Sylvia Plath (1932-1963)


Sylvia Plath at her typewriter in Devon


ELM
for Ruth Fainlight

I know the bottom, she says. I know it with my great tap root;

It is what you fear.

I do not fear it: I have been there.


Is it the sea you hear in me,

Its dissatisfactions?

Or the voice of nothing, that was you madness?


Love is a shadow.

How you lie and cry after it.

Listen: these are its hooves: it has gone off, like a horse.


All night I shall gallup thus, impetuously,

Till your head is a stone, your pillow a little turf,

Echoing, echoing.


Or shall I bring you the sound of poisons?

This is rain now, the big hush.

And this is the fruit of it: tin white, like arsenic.


I have suffered the atrocity of sunsets.

Scorched to the root

My red filaments burn and stand,a hand of wires.


Now I break up in pieces that fly about like clubs.

A wind of such violence

Will tolerate no bystanding: I must shriek.


The moon, also, is merciless: she would drag me

Cruelly, being barren.

Her radiance scathes me. Or perhaps I have caught her.


I let her go. I let her go

Diminished and flat, as after radical surgery.

How your bad dreams possess and endow me.


I am inhabited by a cry.

Nightly it flaps out

Looking, with its hooks, for something to love.


I am terrified by this dark thing

That sleeps in me;

All day I feel its soft, feathery turnings, its malignity.


Clouds pass and disperse.

Are those the faces of love, those pale irretrievables?

Is it for such I agitate my heart?


I am incapable of more knowledge.

What is this, this face

So murderous in its strangle of branches? ----


Its snaky acids kiss.

It petrifies the will. These are the isolate, slow faults

That kill, that kill, that kill.


Source

~


SZILFA


A mélységet ismerem. Tapintom a gyökeremmel.

Te félsz tőle,

Én nem: visszahúz.


Hallod bennem a tengert?

Az elégedetlen morajt?

A semmi hangját, múló őrületedét?


A szerelem árnyék.

Hogy fetrengsz, sikoltasz érte,

Paták dobognak, hallod, hogy szalad?


Tüzes vágtában egész éjszaka

Követlek, míg fejed kő lesz, párnád gyep,

Hangot, visszhangot ad.


Vagy méreghangokkal etesselek?

Eső esik most, nagy a csend.

Arzéngyümölcse bádogfehér.


Megszenvedtem a naplementék aljasságát.

Gyökérig perzseltek,

Vörös rostjaim kiégett, fölmeredt drótok.


Széthulló darabjaimból nő fütyköserdő.

Süvít az erőszak,

A szemlélődést nem állja: üvöltök.


Nem könyörül a hold sem: vonszol magával,

Meddő és kegyetlen.

Bánt a holdsugár. Vagy én akaszkodtam beléje.


Engedem. Elengedem.

Frissen műtötték, sovány és lapos.

Rémálmaid hogy kisajátítottak engem!


Bennem lakik a kiáltás.

Éjjel portyára indul,

Kiveti a hálóját, szerelmet keres.


Megrémít a bennem kushadó

Sötétség,

Borzas, lágy moccanások, komisz rosszindulat.


Felhők múlnak és szétterülnek.

A szerelem pótolhatatlan arcai?

Ezért kavarodik föl a szívem?


Nem bírok el több tudást.

Fojtogató ágak közt fölvillanó

Gyilkos arc - kié?


Álnok savak csókja:

Az akarat bénul. Ezek a lassú, magányos bűnök

Ölnek, ölnek, ölnek.


Lázár Júlia fordítása


Sylvia Plath Versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002
Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket összeállította Lázár Júlia

.............................................................................................................................................................................................................................

November 25, 2009

Kukorelly Endre (b. 1951)


Kukorelly Endre


Változat

És azt valóban nem
tudom már, hogy mikor voltam nagyon
őszinte, és mikor
nem voltam az, ezt így nem lehet
megkülönböztetni
vagy szortírozni. Mert nincs olyan
hazugság, amit
föl ne lehetne, hogy maradjon meg
minden, használni
igazán vagy igaziból, vagy melyik
is itt a helyes
kifejezés, ez most nem jut az eszembe
de valahogy az
igaz, ez a szó benne kell hogy legyen.
És mert semmit sem
változom, se rosszabbra se jobbra
át, se csúnyábbra
se gyönyörűbbre, föl vagy le. Vagy épp
csak valamit. De
meghalni: nem. Meghalni, azt nem.
Lehet, amikor
változom, hogy azokat az órákat
át szoktam aludni.
Vagy lefelé fordítva lebegek.

~

A Variation

And I really don’t know
now when was I very
honest and when
was I not, it cannot be
distinguished
and it’s hard to sort it out. For there’s no
lie which could not
be used in order to keep
things as they are
really or in reality, I wonder
which of these is the correct
expression here, I cannot remember,
but somehow the word
real has to be in it.
And because I do not change
at all, for better or for worse,
I’m not uglier or more beautiful
than before, up or down. Or
maybe just a shade. But:
to die: no. Death is not an option.
It’s possible that
while I am changing, I usually
sleep through those hours.
Or else am hovering upside down.

Translated by György Gömöri (2001)

Source: Poetry International Web
.............................................................................................................................................................................................................................

November 24, 2009

Szabó T. Anna (b. 1973)


Szabó T. Anna


A mai nap

„Ahol én fekszem, az az ágyad”

1
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit sem dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

~

This Day

"Wherever I lie is your bed"
(Attila József: Ode)

Imagine this. It was early afternoon
and I was on the road seeking a new apartment
wondering as I went, what next to do,
while staring vacantly at January stores
their worn-out goods, their seasonal display
and thought of many things along the way -
suddenly everything vanished:
the tram clattered between the houses, over
the bridge, and instead of the broad
vistas of river and road
dense fog hung over invisible water -
I stood astonished.
Fog everywhere: anxiety was a tight
cold sleepless night;
that's my life I thought and felt it glide
swiftly away but I wasn't part of the ride;
my life went on without me inside.
I felt it all but saw nothing anywhere
of the rails I was speeding safely on
across the bridge, on water, ground or air,
in the clouds or a plane high above land
with all assurance of reality gone
but for the cold metal barrier in my hand.
Nothing new then for two long minutes, no less.
And anything might happen now I guess.

2
How my tears flowed! I couldn't tell why they flowed
I simply lay beneath you, bearing my load
Of happiness. Another apartment. Another town, then
Nothing after it, nothing ever again.
I lost that but found you. I lost no more
than what remains. It wasn't heaven's door
that opened but my body. So we meet.
You come and we make our way along the street.

3
I sweep up the waste cuttings of your hair.
Sixteen years together, everywhere.
Squares and apartments. I note a few grey strands.
My life lies there.
Into the pan with them. Can they be for disposal?
I'd sooner collect them all, however fine.
Yes, yes I know, I don't throw things away.
But, well, they're mine.
Some pine needles among them. In summer
light sunflower petals. How things drift and fall.
The earth continues spinning. Does it matter?
No, not at all.

4
Who cares what happens: your neck and shoulder alone
interest me as we cross the bridge in the snow
clutching each other. I will expect you home.
Only tramps take their houses with them wherever they go.
I don't care where we are as long as we are together.
A bare floor, a few chairs and a single table.
There's only one thing I desire, no other,
but that one thing is indispensable.

5
Imagine this. I feel myself getting older.
Our home is a fortress: that's the way I am,
Though the edifice is not founded on rock.
Instead we're travelling in each other's warmth
Across the fogbound bridge with its tram.
And anything might happen now, I suppose,
the way it did that first night there, back then.
Though there are only rails and fog. Who knows.
Wherever you go now, come with me again.


Translated by George Szirtes
.............................................................................................................................................................................................................................

November 23, 2009

Paul Celan (1920-1970)

(Jewish, German-language poet, 23 November 1920, Cernăuţi, România - c. 20 April 1970, Paris)
.
"The poem, being a manifestation of language and therefore essentially a dialogue, can be a message inside a bottle, sent out in the not always secure belief that it could be washed ashore somewhere, sometime, perhaps on a land of the heart..."
/Paul Celan, b. November 23, 1920/

CORONA

Aus der Hand frißt der Herbst mir sein Blatt: wir sind Freunde.
Wir schälen die Zeit aus den Nüssen und lehren sie gehn:
die Zeit kehrt zurück in die Schale.
Im Spiegel ist Sonntag,
im Traum wird geschlafen,
der Mund redet wahr.
Mein Aug steigt hinab zum Geschlecht der Geliebten:
wir sehen uns an,
wir sagen uns Dunkles,
wir lieben einander wie Mohn und Gedächtnis,
wir schlafen wie Wein in den Muscheln,
wie das Meer im Blutstrahl des Mondes.
Wir stehen umschlungen im Fenster, sie sehen uns zu von der Straße:
es ist Zeit, daß man weiß!
Es ist Zeit, daß der Stein sich zu blühen bequemt,
daß der Unrast ein Herz schlägt.
Es ist Zeit, daß es Zeit wird.
Es ist Zeit.
~

CORONA

translated by Michael Hamburger

Autumn eats its leaf out of my hand: we are friends.
From the nuts we shell time and we teach it to walk:
then time returns to the shell.
In the mirror it’s Sunday,
in dream there is room for sleeping,
our mouths speak the truth.
My eye moves down to the sex of my loved one:
we look at each other,
we exchange dark words,
we love each other like poppy and recollection,
we sleep like wine in the conches,
like the sea in the moon’s blood ray.
We stand by the window embracing, and people
look up from the street:
it is time they knew!
It is time the stone made an effort to flower,
time unrest had a beating heart.
It is time it were time.
It is time.
~

CORONA

Kezemből tépdes levelet az ősz, hisz jóba vagyunk mi.
Kihántjuk héjából az időt és járni tanítjuk:
az idő héjába visszatér.

A tükörben: vasárnap,
álmunkban alszunk,
a száj igazat szól.

Szemem leszáll a kedvesem neméhez:
egymásra nézünk,
sötét szavakat szólunk,
úgy szeretjük egymást, mint a mák és emlékezet,
úgy szunnyadunk, mint kagylóban a bor,
mint tenger a hold vérsugarában.

Megöleljük egymást az ablak előtt, néz bennünket az utca:
ideje már, hogy tudják!
Ideje már, hogy a kő megadja magát s kiviruljon,
hogy a zűrzavarnak szív dobogjon.
Ideje már, hogy ideje legyen.

Ideje már.

Lator László fordítása
~

Paul Celan Selected Poems. Penguin Book Group, London (1988)

Paul Celan Halálfúga, Európa Könyvkiadó, Budapest (1981)
...................................................................................................................................................................................................................................

Paul Celan (1920-1970)



Fadensonnen

über der grauschwarzen Ödnis.
Ein baum-
hoher Gedanke
greift sich den Lichtton: es sind
noch Lieder zu singen jenseits
der Menschen.

~
Threadsuns

Threadsuns
over the gray-black wasteland.
A tree-
high thought
strikes the note of light: there are
still songs to sing beyond
mankind.

(John Felstiner)

~

FONÁLNAPOK

Fonálnapok
a szürkésfekete pusztán.
Egy fa-
magas gondolat
fényhangot fog: van
még dalolnivaló
az emberen túl.

Lator László fordítása
.............................................................................................................................................................................................................................

Denise Levertov (British-born American, October 24, 1923 – December 20, 1997)


Denise Levertov


The Jacob’s Ladder

The stairway is not
a thing of gleaming strands
a radiant evanescence
for angels’ feet that only glance in their tread, and need not
touch the stone.

It is of stone.
A rosy stone that takes
a glowing tone of softness
only because behind it the sky is a doubtful, doubting
night gray

A stairway of sharp
angles, solidly built.
One sees that the angels must spring
Down from one step to the next, giving a little
Lift of the wings:

and a man climbing
must scrape his knees, and bring
the grip of his hands into play. The cut stone
consoles his groping feet. Wings brush past him.
The poem ascends.

~

Jákob létrája

A lépcsősor nem
fénycsíkok sora
tünékeny ragyogás
angyaloknak akiknek lépte villanás, lábuknak nem kell
követ fognia.

Kőből van.
Rózsás kőből a gyöngédség
egy izzó tónusával
csupán azáltal, hogy mögötte az ég kétes, kételkedő
éj-szürke.

Lépcsősor, éles
hegyesszögekből, szilárdan épült.
Látnivaló, hogy az angyaloknak
fokról fokra kis szárnylebbentéssel kell
leugrálniuk:

s hogy a felmászó ember
térdét horzsolja, két kézzel kell
kapaszkodnia. Tapogatózó lábának
faragott kő a gyámola. Mellette szárnyak suhognak.
Megy fel a vers.

Mezey Katalin fordítása
~
[In SZAVAK A SZÉLBE, Mai Amerikai Költők, Európa Könyvkiadó, 1980]
[Válogatta, az utószót írta Kodolányi Gyula]
.............................................................................................................................................................................................................................

Ady Endre ( 1877-1919)


Endre ADY and Csinszka (Berta BONCZA)

Őrizem a szemed 


Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

1918

~

I Guard Your Eyes

With my old man's wrinkled hand,
with my old man's squinting eyes,
let me hold your lovely hand,
let me guard your lovely eyes.

Worlds have tumbled, through their fall
like a wild beast chased by fright
I came, and I on you did call
scared, I wait with you inside.

With my old man's wrinkled hand,
with my old man's squinting eyes,
let me hold your lovely hand,
let me guard your lovely eyes.

I do not know why, how long
can I thus remain for you -
but I hold your lovely hand
and I guard your lovely eyes.

(tr. by Adam Makkai)

~

Ich behüte deine Augen

In meiner schon alternden Hand
Halte ich deine Hand.
Mit meinen schon alternden Augen
Behüte ich deine Augen.

Ein Urwild, von Schrecken gejagt
Im Weltenuntergang,
So kam ich zu dir,
Ich warte mit dir verzagt und bang.

In meiner schon alternden Hand
Halte ich deine Hand.
Mit meinen schon alternden Augen
Behüte ich deine Augen.

Ich weiß nicht, warum und wie lang
Wirst du an mich noch glauben.
Aber ich halte deine Hand
Und behüte deine Augen.

(Heinz Kahlau)

Source

............................................................................................................................................................................................................................

Rainer Maria Rilke (Austrian, 1875-1926)


Rainer Maria Rilke

Herbsttag

Herr, es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren lass die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten, voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin, und jage
die letzte Süße in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.

21.9.1902, Paris

Autumn Day

Lord: it is time. The summer was immense.
Lay your long shadows on the sundials,
and on the meadows let the winds go free.

Command the last fruits to be full;
give them just two more southern days,
urge them on to completion and chase
the last sweetness into the heavy wine.

Who has no house now, will never build one.
Who is alone now, will long remain so,
will stay awake, read, write long letters
and will wander restlessly up and down
the tree-lines streets, when the leaves are drifting.

Translated by Edward Snow


Őszi nap

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.

Kinek nincs fészke, nem rak soha már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

Rab Zsuzsa fordítása


[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983]

...................................................................................................................................................................................................................................


Richard Berengarten (b. 1943)


Richard Berengarten


Volta
... now that dusk falls ...

King sun, rosy cheeked, day’s sovereign coin,
you touch me, and my skin becomes a cornea,
my spine an optic nerve, and my body trembles
half dazzled by the pool of gold you pour
over this sea and city, and I’m blinded.
Here once stood rows – and still I know they stand –
of houses and streets, belonging to another city,
not this one you have utterly transformed.

We walk along the waterfront. The night
fishermen’s boats are ready to set out,
motors chugging, paraffin lamps in the bows,
and the whole town’s out for the promenade,
lovers arm in arm, and young men swaggering,
mothers and fathers, children eating ice‐cream,
old men watching from tables at pavement cafés,
and the darkening hills move closer, like friendly animals.

Sweet evening skyglow, spread on hills and bay,
your arm grazes mine now, as if by accident,
like the touch of this young woman who walks beside me
with heavy hips, small steps and swinging gait,
jet hair swept back, delicate throat and shoulders
deep summer bronzed, and her olive brown eyes laughing.
I drink you, shimmering light, like wine, like music,
as her ancestors have drunk you thousands of years.

Porous city, her name is Eleftheria,
and though your scars are grey flecks in her eyes,
still, at this hour when light and light’s inflections
play subtly in her face as speech or song,
hers is the ancient right to walk this quayside
as instrument and guardian of your light
collecting it in the wells of her deep pupils,
and hers, the darling freedom, to tread you like a dancer.

Darling evening, light thousands of years old,
clear throated singer, lovely as this woman,
how can I not adore the grace you cast
this city and its people in, a mould
that sculptures all it touches, the whole world?
I have become your slave, if not your citizen.
And thirsting to drink you wholly, I would fill
every pore with your radiance, her freedom.



Esti séta
... most, hogy leszáll az alkony ...

Királyi Nap, rózsaszín arcú, a nap fenséges érme,
megérintesz és bőröm szemgolyóvá változik,
gerincem optikus ideggé és testem remeg
félig kábultan az aranyözöntől, amit
vakítón erre a városra és tengerre öntesz.
Régen házak és utcák álltak itt,- és tudom
hogy most is állnak- egy más városnak részei,
nem ezé, amit teljesen átformáltál erőddel.

Sétálunk hát a parton. Az éjjeli
halászok már készítik csónakjaikat,
motoruk berreg, hátul olajlámpások égnek,
s az egész város kijött a sétatérre,
szeretők kart-karba öltve és mind a hetyke ifjak,
anyák-apák, sok fagylaltozó gyerek,
öregek nézik mindezt kirakott asztaloknál,
s mint kezes állatok közelednek az alkonyi dombok.

Esti ég édes fénye hull a dombokra és az öbölre,
karomhoz ér karod most, szinte véletlenül,
mintha ez a mellettem járó fiatalasszony érintene,
aki ringatva nehéz csipőjét, tipegve lép,
fekete haja kontyba fogva, kényes nyaka és vállai
sötétbarnák a naptól, mosolyog olajszín szemével.
Reszkető fény, mint bort vagy zenét, úgy iszlak,
ahogy e nőnek ősei ittak téged évszázadokkal ezelőtt.

Áttetsző város, a nő neve Elefthería,
és bár sebhelyeid csak szürke pontok az ő szemében,
mégis, ilyenkor, mikor a fény, s a fényhajlatok
versként vagy dalként gyöngéden játszanak arcán,
övé az ősi jog, hogy sétáljon itt a parton,
fényeid eszközeként, s egyszersmind őreként,
mély szembogarának kútjába gyűjtve őket,
s övé –a drága szabadságé- a jog, hogy rajtad táncosként taposson.

Estém-kedvesem, s te, többezer éves fényem,
tiszta hangon dalolsz, s elbűvölsz, mint e nő itt,
hogyan bírnám ki, hogy ne imádjam bájadat,
amit e városra s lakóira vetsz, ezt a formát,
ami megmintáz mindent, amit érint, az egész világot?
Rabszolgád lettem, ha már polgárod nem lehetek.
És roppant szomjúsággal irántad, örömest tölteném
be minden pórusom sugaraddal, a szabadság drága ízével.

Gömöri György fordítása


Source: Volta: A Multilingual Anthology 
via Wood s lot
.............................................................................................................................................................................................................................

November 21, 2009

Wallace Stevens (American, 1879-1955)


Wallace Stevens


THE HOUSE WAS QUIET AND THE WORLD WAS CALM

The house was quiet and the world was calm.
The reader became the book; and summer night

Was like the conscious being of the book.
The house was quiet and the world was calm.

The words were spoken as if there was no book,
Except that the reader leaned above the page,

Wanted to lean, wanted much to be
The scholar to whom his book is true, to whom

The summer night is like a perfection of thought.
The house was quiet because it had to be.

The quiet was part of the meaning, part of the mind:
The access of perfection to the page.

And the world was calm. The truth in a calm world,
In which there is no other meaning, itself

Is calm, itself is summer and night, itself
Is the reader leaning late and reading there.
~

***

A HÁZ CSENDES VOLT, A VILÁG NYUGODT

A ház csendes volt, a világ nyugodt.
Az olvasó átlényegült a könyvvé,

S a nyári éj a könyv tudatos lényét idézte.
A ház csendes volt, a világ nyugodt.

Szavak szóltak, mintha nem volna könyv, épp
Csak az olvasó bújná a lapokat, mert

Ezt akarná, a Tudós akarna lenni,
Akinek a könyv: valóság, akinek

A nyári éj egy tökéletes eszme.
A ház csendes volt, más nem lehetett. Ez

A csend a jelentés része volt, az elme
Része: hibátlan közelítés a könyvhöz.

S a világ nyugodt volt. S az igazság egy
Ilyen nyugodt világban, mely nem jelent mást,

Maga a nyugalom, a nyár s az éj,
A könyv fölé hajló, kései olvasó.

Tandori Dezső fordítása

[Wallace Stevens PASZIÁNSZ A TÖLGYEK ALATT, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981]