Pages

January 31, 2010

Thomas Merton (American, January31, 1915 – December 10, 1968)

-
Song

When rain, (sings light) rain has devoured my house
And wind wades through my trees,
The cedars fawn upon the storm with their huge paws.
Silence is louder than a cyclone
In the rude door, my shelter.
And there I eat my air alone
With pure and solitary songs

While others sit in conference.
Their windows grieve, and soon frown
And glass begins to wrinkle with a multitude of water
Till I no longer see their speech
And they no longer know my theatre.
 
Rivers clothe their houses
And hide their naked wisdom.
Their conversations
Go down into the deep like submarines:
Submerge them, with their pale expressions, in my storm.

But I drink rain, drink wind
Distinguish poems
Boiling up out of the cold forest:
Lift to the wind my eyes full of water,
My face and mind, to take their free refreshment.
 
Thus I live on my own land, on my own island
And speak to God, my God, under the doorway
When rain, (sings light) rain has devoured my house
And winds wade through my trees.



Dal

Mikor az eső (zengi a fény) az eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között,
Kapkodnak nagy mancsaikkal a cédrusok.
A csönd hangosabb, mint a ciklon
Az ajtón, mely megóv.
Lám, itt eszem magányosan a levegőt
Tiszta, társtalan dalokkal.

Míg mások tárgyaláson ülnek.
Ablakaik elkomorulnak, hovatovább fenyegetően,
Ráncot vet az üveg, úgy dől a víz rá;
Nem látom végül azt sem, hogy beszélnek,
És nem is sejtik már színházasdimat.

Folyamok húznak paplant házaikra
Fedik el pucér okosságukat.
Témáik oly
Mélyenjárók, mint a tengeralattjárók;
Süllyeszd el őket, viharban és sápadt nagyképüket is velük!

Mert én esőt iszom, szelet iszom,
Meglátom, ahogy a
Hideg erdőből kifordulnak a versek;
Szélbe emelem vízteli szemem
És arcom és agyam és beszívom a frissítőjük.

Így élek tulajdon földemen, tulajdon szigetemen,
S Istenhez szólok, Istenhez a kapubolt alatt,
Mikor az eső (zengi a fény) eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között.

Illyés Gyula fordítása 
[Forrás: terebess.hu]


Photo by Miguel Grinberg

Egy másik fordításban:

Ének

Hull az eső, halkan énekel. Elnyeli házamat
S a fákon keresztül zúg a szél.
Csak a cédrusok hízelegnek a viharnak, hatalmas mancsaikkal.
A csend mégis hangosabb, mint a durva ajtók
Forgószele, a csend az én menedékem,
Ott egyedül falom a levegőt, egyedül
Tiszta és magános énekekkel.

Míg mások konferenciákon üléseznek,
Ablakaik búsulnak és szemöldöküket ráncolják. 
Az üveg is ráncosodni kezd a vizek mögött,
Nem látom már beszédüket,
S ők sem ismerik színjátékomat.

Vizekbe öltöznek házaik,
S elrejtőznek a meztelen bölcsességek.
Tárgyalásaik
Mélybe merülnek, mint a tengeralattjárók.
Sápadt kifejezéseik lemerülnek viharomban.

Én pedig ízlelem az esőt, kortyolgatom a szeleket,
Költeményeket válogatok
A hűvös erdők párái közül,
Esőáztatta szemem a szélbe emelem,
Arcomat és szívemet is, hogy felüdítse őket a szabadság.

Így élek saját földemen, saját szigetemen,
Beszélgetek Istennel, az én Istenemmel a kapuívek alatt,
Míg hull az eső, halkan énekel, elnyeli házamat,
És fáimon keresztül zúg a szél.

Csanád Béla fordítása

[Thomas Merton: Sirató a büszke világért - Válogatott versek 
Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest]
..............................................................................................................................................................................................................................

January 29, 2010

Anton P. Chekhov (Russian, Jan. 29, 1860 - July 15, 1904)

A CHAMELEON

THE police superintendent Otchumyelov is walking across the market square wearing a new overcoat and carrying a parcel under his arm. A red-haired policeman strides after him with a sieve full of confiscated gooseberries in his hands. There is silence all around. Not a soul in the square... The open doors of the shops and taverns look out upon God's world disconsolately, like hungry mouths; there is not even a beggar near them.

"So you bite, you damned brute?" Otchumyelov hears suddenly. "Lads, don't let him go! Biting is prohibited nowadays! Hold him! ah ... ah!"

There is the sound of a dog yelping. Otchumyelov looks in the direction of the sound and sees a dog, hopping on three legs and looking about her, run out of Pitchugin's timber-yard. A man in a starched cotton shirt, with his waistcoat unbuttoned, is chasing her. He runs after her, and throwing his body forward falls down and seizes the dog by her hind legs. Once more there is a yelping and a shout of "Don't let go!" Sleepy countenances are protruded from the shops, and soon a crowd, which seems to have sprung out of the earth, is gathered round the timber-yard.

"It looks like a row, your honour ..." says the policeman.

Otchumyelov makes a half turn to the left and strides towards the crowd.

He sees the aforementioned man in the unbuttoned waistcoat standing close by the gate of the timber-yard, holding his right hand in the air and displaying a bleeding finger to the crowd. On his half-drunken face there is plainly written: "I'll pay you out, you rogue!" and indeed the very finger has the look of a flag of victory. In this
man Otchumyelov recognises Hryukin, the goldsmith. The culprit who has caused the sensation, a white borzoy puppy with a sharp muzzle and a yellow patch on her back, is sitting on the ground with her fore-paws outstretched in the middle of the crowd, trembling all over. There is an expression of misery and terror in her tearful eyes.

"What's it all about?" Otchumyelov inquires, pushing his way through the crowd. "What are you here for? Why are you waving your finger...? Who was it shouted?"

"I was walking along here, not interfering with anyone, your honour," Hryukin begins, coughing into his fist. "I was talking about firewood to Mitry Mitritch, when this low brute for no rhyme or reason bit my finger....You must excuse me, I am a working man. ... Mine is fine work. I must have damages, for I shan't be able to use this finger for a week, may be. ... It's not even the law, your honour, that one should put up with it from a beast.... If everyone is going to be bitten, life won't be worth living. ..."

"H'm. Very good," says Otchumyelov sternly, coughing and raising his eyebrows. "Very good. Whose dog is it? I won't let this pass! I'll teach them to let their dogs run all over the place! It's time these gentry were looked after, if they won't obey the regulations! When he's fined, the blackguard, I'll teach him what it means to keep dogs and such stray cattle! I'll give him a lesson! ... Yeldyrin," cries the superintendent, addressing the policeman, "find out whose dog this is and draw up a report! And the dog must be strangled. Without delay! It's sure to be mad.... Whose dog is it, I ask?"

"I fancy it's General Zhigalov's," says someone in the crowd.

"General Zhigalov's, h'm. ... Help me off with my coat, Yeldyrin ... it's frightfully hot! It must be a sign of rain. ... There's one thing I can't make out, how it came to bite you?" Otchumyelov turns to Hryukin. "Surely it couldn't reach your finger. It's a little dog, and you are a great hulking fellow! You must have scratched your finger with a nail, and then the idea struck you to get damages for it. We all know ...your sort! I know you devils!"

"He put a cigarette in her face, your honour, for a joke, and she had the sense to snap at him. ... He is a nonsensical fellow, your honour!"

"That's a lie, Squinteye! You didn't see, so why tell lies about it? His honour is a wise gentleman, and will see who is telling lies and who is telling the truth, as in God's sight. ... And if I am lying let the court decide. It's written in the law. ... We are all equal nowadays. My own brother is in the gendarmes ... let me tell you..."

"Don't argue!"

"No, that's not the General's dog," says the policeman, with profound conviction, "the General hasn't got one like that. His are mostly setters."

"Do you know that for a fact?"
"Yes, your honour."

"I know it, too. The General has valuable dogs, thoroughbred, and this is goodness knows what! No coat, no shape. ... A low creature. And to keep a dog like that! ... where's the sense of it. If a dog like that were to turn up in Petersburg or Moscow, do you know what would happen? They would not worry about the law, they would strangle it in a twinkling! You've been injured, Hryukin, and we can't let the matter drop. ... We must give them a lesson! It is high time .... !"

"Yet maybe it is the General's," says the policeman, thinking aloud. "It's not written on its face. ... I saw one like it the other day in his yard."

"It is the General's, that's certain!" says a voice in the crowd.

"H'm, help me on with my overcoat, Yeldyrin, my lad ... the wind's getting up. ... I am cold. ... You take it to the General's, and inquire there. Say I found it and sent it. And tell them not to let it out into the street. ... It may be a valuable dog, and if every swine goes sticking a cigar in its mouth, it will soon be ruined. A dog is a delicate animal. ... And you put your hand down, you blockhead. It's no use your displaying your fool of a finger. It's your own fault...."

"Here comes the General's cook, ask him... Hi, Prohor! Come here, my dear man! Look at this dog... Is it one of yours?"

"What an idea! We have never had one like that!"

"There's no need to waste time asking," says Otchumyelov. "It's a stray dog! There's no need to waste time talking about it.... Since he says it's a stray dog, a stray dog it is.... It must be destroyed, that's all about it."

"It is not our dog," Prohor goes on. "It belongs to the General's brother, who arrived the other day. Our master does not care for hounds. But his honour is fond of them...."

"You don't say his Excellency's brother is here? Vladimir Ivanitch?" inquires Otchumyelov, and his whole face beams with an ecstatic smile. "'Well, I never! And I didn't know! Has he come on a visit?

"Yes."

"Well, I never.... He couldn't stay away from his brother. ... And there I didn't know! So this is his honour's dog? Delighted to hear it.... Take it. It's not a bad pup.... A lively creature.... Snapped at this fellow's finger! Ha-ha-ha.... Come, why are you shivering? Rrr... Rrrr...The rogue's angry... a nice little pup."

Prohor calls the dog, and walks away from the timber-yard with her. The crowd laughs at Hryukin.

"I'll make you smart yet!" Otchumyelov threatens him, and wrapping himself in his greatcoat, goes on his way across the square.

-- Anton Tchekhov: THE COOK'S WEDDING AND OTHER STORIES - A CHAMELEON
Translated by CONSTANCE GARNETT
 

Антон Павлович Чехов

A. Csehov

Ocsumelov rendőrfelügyelő átvág a piactéren. Új köpeny feszül rajta,kezében kis csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyomában, egy szitát visz, telis-tele elkobzott piszkével. Körül csend... Egy lélek se jár a téren... A boltok és kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátognak az Isten világába, mint megannyi éhes száj; még koldusokat se látni körülöttük.

-- Hát harapsz, te bitang! -- hallja egyszer csak Ocsumelov. -- Ne eresszétek, gyerekek! Majd adok én neki harapni! Fogjátok meg! Hé-é!...

Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és látja. Picsugin faraktárából három lábon sántikálva, hátra-hátranézve, egy kutya szalad ki. Keményített ingű, kitárt mellényes ember a nyomában. Kergeti a kutyát, törzse előredől. Elvágódik a földön, és estében elkapja az eb hátsó lábát.

A kutya megint vonít, újra felhangzik a kiáltás: "Fogjátok meg!"

Álmos ábrázatok jelennek meg a boltajtókban, s egykettőre, mintha a földből nőttek volna ki, tömeg verődött össze a faraktár előtt.
-- Ez rendbontás, nagyságos uram!... -- mondja a rendőr.

Ocsumelov fél fordulatot tesz balra, és megindul a sokadalom felé. A raktár ajtaja előtt ott áll az imént említett kitárt mellényes ember, s jobb kezét a magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára fenyegetés van írva: "Szíjat hasítok belőled, bitang!" Ujját úgy emeli a magasba, mint valami győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri a férfiban Hrjukin aranyművest. A csoport közepén, mellső lábait szétterpesztve, és egész testében remegve ül a földön a botrány okozója -- egy hegyes pofájú fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt. Nedvező szemében szomorúság és rémület.

-- Mi történik itt? -- kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. -- Mi ez? Mi van az ujjaddal? Ki kiabált?

-- Megyek, nagyságos uram, mit sem sejtve... -- kezdi Hrjukin, markába köhintve -- Mitrij Mitriccsel a fa miatt... Ez a gyalázatos meg egyszer csak, se szó, se beszéd, beleharap az ujjamba... Engedelmet, én becsületes dolgozó ember vagyok... Kényes munkát végzek. Fizessenek nekem kártérítést, mert én ezt az ujjamat talán egy hétig sem tudom mozdítani... A törvény se mond olyat, nagyságos uram, hogy az embernek mindent el kell tűrnie az állattól... Ha mindegyik harapna, jobb volna az embernek a föld alatt...

-- Hm!... -- No, jól van... -- mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a szemöldökét. -- Jól van... -- Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennyiben! Majd adok én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a kutyákat! Ideje, hogy felfigyeljünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a rendeleteknek! Úgy megbüntetem azt a kötélrevalót, hogy megtudja, mi is az a kutya meg a többi kóbor állat! Megtanítom kesztyűbe dudálni!... Jeldirin -- fordul a vörös hajú rendőrhöz --, járj utána, kié a kutya, és vedd jegyzőkönyvbe! A kutyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett... Kinek a kutyája ez, azt kérdeztem!

-- Úgy hiszem, Zsigalov tábornoké! -- mondja valaki a tömegben.

-- Zsigalov tábornoké? Hm!... Húzd csak le, Jeldirin, a köpenyemet... Szörnyű ez a hőség! Alighanem eső lesz... Hanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott meg téged ez a kutya? -- fordul Ocsumelov Hrjukinhoz. -- Fel sem éri az ujjadat! Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagy! Biztosan szög hasította fel az ujjadat, s csak aztán jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az efféle alakokkal! Ismerlek benneteket, gazfickók!

-- Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya pofájába, tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje, megharapta az ujját... Nem fér a bőribe ez az ember, nagyságos uram!

-- Hazudsz, félszemű! Nem is láttad, hát mit jár a szád? A nagyságos úr okos ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz lelkéből, mintha az Isten előtt beszélne... Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. Írva van a törvényben... Manapság minden ember egyenlő... Az én bátyám a zsandároknál szolgál... ha tudni akarjátok....

-- Ne fecsegj annyit!
-- Nem, ez nem lehet a tábornok kutyája... -- jegyzi meg bölcsen a rendőr. -- Neki nincsenek ilyenfajta kutyái... Kopókat tart.

-- Bizonyos vagy ebben?
-- Egészen bizonyos, nagyságos uram...

-- Magam is úgy tudom. A tábornoknak drága kutyái vannak, fajtiszta kutyái, ez meg, ördög tudja, miféle. A szőre, a formája... nézni is utálatos! Ilyen kutyát tartani! Elment a józan eszetek? Tudjátok, mi várna erre a kutyára Pétervárott vagy Moszkvában? Ott nem néznék ám a törvényt! Egy pillanat alatt lepuffantanák! Te, Hrjukin, károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgot!... Móresre kell ezeket tanítani! Éppen ideje...

-- Lehet ám, hogy mégis a tábornoké... -- gondolkodik fennhangon a rendőr. -- Hiszen nincs a pofájára írva... Épp ilyet láttam a múltkor az udvarán.
-- Mondtam én, hogy a tábornoké! -- szólalt meg az előbbi hang.
-- Hm... Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet... Szél támadt, vagy mi... Fázom... Elvezeted a tábornokhoz, és megkérded, az övé-e ez a kutya. Megmondod, hogy én küldtem, az utcán találtam... És mondd meg, hogy ne eresszék ki az utcára... Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes teremtmény a kutya... Te meg, fajankó, ereszd már le a kezedet! Senki se kíváncsi az ostoba ujjadra. Magad vagy az oka!

-- Itt jön a tábornok szakácsa, majd ő megmondja... Hé, Prohor! Gyere csak ide, kedves! Nézd meg ezt a kutyát... A tiétek?
-- Hogyisne! Mink ilyen korcsot nem tartunk!
-- Mit is kell ezen annyit tanakodni? -- vág a szavába Ocsumelov.
-- Kóbor kutya ez! Nem kell rá annyi szót vesztegetni... Ha én azt mondom, kóbor kutya, akkor kóbor kutya!... Agyon kell lőni, punktum!

-- Nem a mi kutyánk -- folytatja Prohor. -- A tábornok öccséé, aki nemrég érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öccse, az igen...
-- Hát megérkezett a tábornok kedves öccse, Vlagyimir Ivanics?
-- kérdi Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. -- Ó, Istenem! Én meg nem is tudtam! Vendégségbe jött?
-- Vendégségbe...
-- Ó, Istenem!... Látni kívánta a bátyuskáját... Én meg nem is tudtam! Hát az ő kutyája? Nagyon örvendek... Vidd haza... Helyes kis kutyuska... Eleven... Hogy megkapta ennek az ujját! Hahaha!... No hát mit remegsz, kutyuska? Hrrr... hrrr... Haragszik a kópé! A kis haszontalan!...

Prohor füttyent a kutyának, s kifordul vele a faraktár udvarából... A tömeg neveti Hrjukint.
-- Gondom lesz még rád! -- fenyegeti meg Ocsumelov. Aztán belebújik a köpenyébe, és továbbmegy a piactéren.

Rab Zsuzsa fordítása
.............................................................................................................................................................................................................................

J. D. Salinger (1919-2010)




 Jerome David Salinger
(1919 - 2010) 


"Boy, when you’re dead, they really fix you up. I hope to hell when I do die somebody has sense enough to just dump me in the river or something. Anything except sticking me in a goddam cemetery. People coming and putting a bunch of flowers on your stomach on Sunday, and all that crap. Who wants flowers when you’re dead? Nobody."

 -- J.D. Salinger, The Catcher in the Rye


"Öregem, ha az ember hulla, akkor igazán gondoskodnak róla, hogy egy helyben maradjon. Ha tényleg meghalok egyszer, remélem, valakinek csak lesz annyi esze, hogy bedobjon egy folyóba, vagy mit tudom én. Mindent, csak ne egy nyavalyás temetőbe. Jönnek vasárnap, egy csomó virágot tesznek az ember hasára, meg ehhez hasonló baromságok. Kinek kell virág, ha egyszer már hulla? Senkinek."

Gyepes Judit fordítása

 --
J.D. Salinger: Zabhegyező
Alapkiadás: Budapest, Európa Könyvkiadó, 1964

..............................................................................................................................................................................................................................


January 25, 2010

Robert Burns (Scottish, January 25, 1759 – July 21, 1796)

GREEN GROW THE RASHES

[“Man was made when nature was but an apprentice; but woman is the last and most perfect work of nature,” says an old writer, in a rare old book: a passage [215]which expresses the sentiment of Burns; yet it is all but certain, that the Ploughman Bard was unacquainted with “Cupid’s Whirlygig,” where these words are to be found.]

CHORUS.
Green grow the rashes, O!
Green grow the rashes, O!
The sweetest hours that e’er I spend
Are spent amang the lasses, O.

I.
There’s nought but care on ev’ry han’,
In every hour that passes, O:
What signifies the life o’ man,
An’ ’twere na for the lasses, O.

II.
The warly race may riches chase,
An’ riches still may fly them, O;
An’ tho’ at last they catch them fast,
Their hearts can ne’er enjoy them, O.

III.
But gie me a canny hour at e’en,
My arms about my dearie, O;
An’ warly cares, an’ warly men,
May a’ gae tapsalteerie, O.

IV.
For you sae douce, ye sneer at this,
Ye’re nought but senseless asses, O:
The wisest man the warl’ e’er saw,
He dearly lov’d the lasses, O.

V.
Auld Nature swears the lovely dears
Her noblest work she classes, O:
Her ‘prentice han’ she try’d on man,
An’ then she made the lasses, O.

Green grow the rashes, O!
Green grow the rashes, O!
The sweetest hours that e’er I spend
Are spent amang the lasses, O.

Source


Robert Burns by Archibald Skirving
Chalk on paper, 54.90 x 42.50 cm 

ZÖLDÜL A SÁS, Ó


KÓRUS
Zöldül a sás, ó!
Zöldül a sás, ó!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, ó!

Gond van és bú mindenfele,
minden óra csapás, ó!
Mit ér a férfi élete,
ha nem dévajkodás, ó!

Szerencsét űz a földi szív
s fut tőle a szerencse, ó!
S mire vagyont szerez a gond,
már nincs öröme benne, ó!

De ha kedvesem ölelem
s csöndes az alkonyóra, ó!
A föld fia s száz bánata
mehet mind a pokolba, ó!

Húzgálod finnyás orrodat,
te, morcos vén szamár, ó!
Bölcs Salamon jól tudta, hogy
létünk dísze a lány, ó!

Ádámot inas gyúrta, de
Évát mester-tudás, ó!
A természet művén a nő
a diadalmi zászló!

KÓRUS
Zöldül a sás, ó!
Zöldül a sás, ó!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, ó!

Szabó Lőrinc fordítása

Forrás
..............................................................................................................................................................................................................................

January 24, 2010

Derek Walcott (Caribbean, born January 23, 1930)



           EUROPA

          The full moon is so fierce that I can count the
          coconuts' cross-hatched shade on bungalows,
          their white walls raging with insomnia.
          The stars leak drop by drop on the tin plates
          of the sea almonds, and the jeering clouds
          are luminously rumpled as the sheets.
          The surf, insatiably promiscuous,
          groans through the walls; I feel my mind
          whiten to moonlight, altering that form
          which daylight unambiguously designed,
          from a tree to a girl's body bent in foam;
          then, treading close, the black hump of a hill,
          its nostrils softly snorting, nearing the
          naked girl splashing her naked breasts with silver.
          Both would have kept their proper distance still,
          if the chaste moon hadn't swiftly drawn the drapes
          of a dark cloud, coupling their shapes.

          She teases with those flashes, yes, but once
          you yield to human horniness, you see
          through all that moonshine what they really were,
          those gods as seed-bulls, gods as rutting swans
          an overheated farmhand's literature.
          Who ever saw her pale arms hook his horns,
          her thighs clamped tight in their deep-plunging ride,
          watched, in the hiss of the exhausted foam,
          her white flesh constellate to phosphorous
          as in salt darkness beast and woman come?
          Nothing is there, just as it always was,
          but the foam's wedge to the horizon-light,
          then, wire-thin, the studded armature,
          like drops still quivering on his matted hide,
          the hooves and horn-points anagrammed in stars.

(via Windows to the Universe)



 François Boucher: The Rape of Europa, 1747
Oil on canvas, 160 x 193 cm, Musée du Louvre, Pari
s

             EURÓPA

            A telihold oly ádáz, megszámlálhatom
            a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát
            bungalók álmatlanul vergődő falán.
            Csillagfény csöpög le a mandula
            óntepsijére, gyűrötten ragyognak
            a kaján felhők, mint a lepedők.
            A szabados, mohó hullámverés
            a falon átmorajlik, érzem, elmém
            holdfény-fehér lesz, leveti a formát,
            mit az egyértelmű nappal kiszab,
            lánnyá válik a fa, vízre hajol;
            közeledik felé egy fekete hegyhát,
            orrlyuka halkan horkan, a mezítelen
            leány ezüsttel locskolja a mellét.
            Megtartották volna az illő távolságot,
           de a szűz hold behúzta szövetét egy
           sötét felhőnek, és ők összeértek.

           A lobbanó fénnyel incselkedik a lány,
           de ha engedsz az ember-öklelésnek,
           már látod a holdfényen át, valóban
           mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk -
           túlfűtött vágyú béres irodalma.
           Ki látta, hogy a szarvon összezárul
           a karja, combja átkulcsol, míg elmerül,
           ki látta, hogy a sistergő habok közt
           fehér testén csillagok fénylenek fel,
           ahogy vad és asszony jön a sötétben?
           Nincs semmi ott, csak ami mindig is,
           fénylő horizont vonalán a habtaréj,
           és huzalvékony páncél, szegecsekkel,
           s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén,
           paták és szarvak csillag-anagrammja.

           Ferencz Győző fordítása



[In: Angol költők antológiája. Budapest, Magyar Könyvklub, 2000]
[Válogatta, szerkesztette és az életrajzi adatokat írta Kappanyos András]

..............................................................................................................................................................................................................................

January 21, 2010

Imre Madách (January 21, 1823 - October 5, 1864)

ELSŐ SZÍN
(részlet)

[...]
AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

LUCIFER
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. -
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? -
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. -

AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.
[...]

Madách Imre: Az Ember Tragédiája




FIRST SCENE

[...]

THE LORD
You there, Lucifer, proudly standing apart,
No word of praise from you? Are you still silent?
Does something in my work, perhaps, displease you?

LUCIFER
And what should please me? That certain substances,
Having been imbued with properties
Of whose existence You were ignorant
Until, perhaps, they revealed themselves to You,
(Though it may well be You had no power to change them)
Are now screwed up into these tiny globes
That chase, attract or else repel each other,
Awaking a few worms to consciousness
Till all of space is tilled at last, grows cold,
And only the indifferent slag is left?
If man’s at all observant he’ll concoct
Some hash like this with his poor instruments.
Having placed him in your cosmic kitchen
You now indulge his bungling awkwardness,
His godlike postures, his botched cookery.
But when he comes to spoil your favourite dish
You’ll flare up in a rage-too late by then.
But what can You expect from such a dabbler?
What is the point of the whole exercise?
A poem of self-praise is all it is -
You match it to this feeble hurdy-gurdy
And listen to the same old weary tune
Whine on and on in endless repetition.
Is it becoming to Your ripe old age
To play with this contraption fit for children?
A spark of life within a little clay,
A simulacrum, not a faithful likeness;
Free-will and fate in mutual pursuit:
It lacks all harmony, all sense of meaning.

THE LORD
I merit praise alone, not condemnation.

LUCIFER
I only render what is in my nature.
Pointing to the angels
This wretched crew will serve to flatter You,
Not surprisingly since they’re Your creatures.
You begat them as light begets a shadow
But I had pre-existence, and am ageless.

[...]

- from The Tragedy of Man (1862) by Imre Madách
Translated from the Hungarian by George Szirtes


Caricature by Tibor Kaján (Hungarian graphical artist, caricaturist, b. 1921) 
Kaján Tibor karikatúrája
..............................................................................................................................................................................................................................

January 19, 2010

Edgar Allan Poe (January 19, 1809 – October 7, 1849)

DREAM-LAND

By a route obscure and lonely,
Haunted by ill angels only,
Where an Eidolon, named NIGHT,
On a black throne reigns upright,
I have reached these lands but newly
From an ultimate dim Thule
From a wild weird clime that lieth, sublime,
      Out of SPACE
out of TIME.

Bottomless vales and boundless floods,
And chasms, and caves, and Titan woods,
With forms that no man can discover
For the tears that drip all over;
Mountains toppling evermore
Into seas without a shore;
Seas that restlessly aspire,
Surging, unto skies of fire;
Lakes that endlessly outspread
Their lone waters
lone and dead,
Their still waters still and chilly
With the snows of the lolling lily.

By the lakes that thus outspread
Their lone waters, lone and dead,
Their sad waters, sad and chilly
With the snows of the lolling lily,
By the mountains near the river
Murmuring lowly, murmuring ever,
By the grey woods, by the swamp
Where the toad and the newt encamp,
By the dismal tarns and pools
    Where dwell the Ghouls,
By each spot the most unholy
In each nook most melancholy,
There the traveller meets aghast
Sheeted Memories of the Past
Shrouded forms that start and sigh
As they pass the wanderer by
White-robed forms of friends long given,
In agony, to the Earth
and Heaven.

For the heart whose woes are legion
'Tis a peaceful, soothing region
For the spirit that walks in shadow
'Tis- oh, 'tis an Eldorado!
But the traveller, travelling through it,
May not
dare not openly view it;
Never its mysteries are exposed
To the weak human eye unclosed;
So wills its King, who hath forbid
The uplifting of the fringed lid;
And thus the sad Soul that here passes
Beholds it but through darkened glasses.

By a route obscure and lonely,
Haunted by ill angels only,
Where an Eidolon, named NIGHT,
On a black throne reigns upright,
I have wandered home but newly
From this ultimate dim Thule. 



Edgar Allan Poe 
Daguerreotype by W.S. Hartshorn, Rhode Island, on November 9th, 1848
©1904 by C.T. Tatman


ÁLOMORSZÁG

Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn — túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.
 
S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél — e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál —
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz —
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár —
Mindez átokvert helyekben —
Minden méla szögeletben —
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit —
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek —
Holt barátaiért, kik rég be-
Költöztek a földbe — s az Égbe.
 
Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.
 
Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.

Babits Mihály fordítása

[Edgar Allan Poe ÖSSZES VERSEI / THE COMPLETE POEMS, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2002]
............................................................................................................................................................................................................................ 

January 17, 2010

Gregory Corso (March 26, 1930 – Jan. 17, 2001)

Uccello

    They will never die on that battlefield
nor the shade or wolves recruit their hoard like brides of
wheat on all horizons waiting there to consume battle's end
    There will be no dead to tighten their loose bellies
no heap of starched horses to redsmash their bright eyes
    or advance their eat of dead
    They would rather hungersulk with mad tongues
than believe that in that field no man dies.

    They will never die who fight so embraced
breath to breath eye knowing eye impossible to die
or move no light seeping through no maced arm
nothing but horse outpanting horse shield brilliant upon
shield all made starry by the dot ray of a helmeted eye
ah how difficult to fall between those knitted lances
And those banners! angry as to flush insignia across its
    erasure of sky
    You'd think he'd paint his armies by the coldest rivers
have rows of iron skulls flashing in the dark
    You'd think it impossible for any man to die
each combatant's mouth is a castle of song
each iron fist a dreamy gong flail resounding flail
                           like cries of gold
how I dream to join such battle!
a silver man on a black horse with red standard and stripped
   lance    never to die but to be endless
a golden prince of pictorial war

Gregory Corso: Gasoline



Paolo Uccello: Micheletto da Cotignola Engages in Battle,1450s
Tempera on wood, 180 x 316 cm, Musée du Louvre, Paris


Uccello

    Sose halnak meg ezen a csatatéren
farkasok árnya se szedi össze elszórt csontjaikat
mint kalászt bármily ég alatt kivárva a csata végét
   Nem lesz halott aki kilógó beleit szorítsa
se lovak kinyúlt serege fényes szemüket összezúzni,
   sem szolgáltatni halotti torukat
   Balga nyelvükkel éhenvesznének inkább
minthogy elhiggyék hogy e téren egy halott se marad

   Sose halnak meg akik így harcolnak összefonódva
lehellet lehelleten szem szemet ismer lehetetlen így a halál
vagy a mozdulat fény se hasít be fegyver sem hatol át
csak egymás szájába lihegő lovak    sisakon ragyogó sisakok
mind megdermed egy rostélyfödte szem pont-sugarától
ó be nehéz is elesni ez összeakasztott lándzsák között 
S azok a zászlók! dühödten vetítik címerüket az ég tisztásaira
    Mintha jeges patak partján festette volna e seregeket
míg vas-koponyák úsztak le surranva a sötétben
    Mintha lehetetlen lenne meghalnia egynek is
minden harcos ajka a dalnak erődje
minden vasököl egy álmodó dob dárda dárdán
                      csendül mint arany recsegés
minden álmom egy ilyen csatába rohanni!
ezüst harcos fekete ménen vörös lobogóval és
   színes
   lándzsával   sose halni meg ez maradni örökké
       egy festői csata aranyos hercege

Somlyó György fordítása
In: ÉSZAK-AMERIKAI KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA, Komosz Könyvek, 1966

 ~
Gregory Corso sitting in Acropolis, Roma, October, 1959
Photographer: James Burke (Source)
.............................................................................................................................................................................................................................

January 16, 2010

Susan Sontag (b. Jan. 16, 1933)

Recently, photography has become almost as widely practiced an amusement as sex and dancing - which means that, like every mass art form, photography is not practiced by most people as an art. It is mainly a social rite, a defense against anxiety, and a tool of power.
[...]
Though an event has come to mean, precisely, something worth photographing, it is still ideology (in the broadest sense) that determines what constitutes an event. There can be no evidence, photographic or otherwise, of an event imtil the event itself has been named and characterized. And it is never photographic evidence which can construct — more properly, identify — events; the contribution of photography always follows the naming of the event. What determines the possibility of being affected morally by photographs is the existence of a relevant political consciousness.
Without a politics, photographs of the slaughter-bench of history will most likely be experienced as, simply, unreal or as a demoralizing emotional blow.
[...]
Photographs shock insofar as they show something novel. Unfortunately, the ante keeps getting raised — partly through the very proliferation of such images of horror. [...] To suffer is one thing; another thing is living with the photographed images of suffering, which does not necessarily strengthen conscience and the ability to be compassionate. [...] The vast photographic catalogue of misery and injustice throughout the world has given everyone a certain familiarity with atrocity, making the horrible seem more ordinary — making it appear familiar, remote ("it's only a photograph"), inevitable.[...] The limit of photographic knowledge of the world is that, while it can goad conscience, it can, finally, never be ethical or political knowledge.
[...]
War and photography now seem inseparable, and plane crashes and other horrific accidents always attract people with cameras. A society which makes it normative to aspire never to experience privation, failure, misery, pain, dread disease, and in which death itself is regarded not as natural and inevitable but as a cruel, unmerited disaster, creates a tremendous curiosity about these events — a curiosity that is partly satisfied through picture-taking. [...]
Knowing a great deal about what is in the world (art, catastrophe, the beauties of nature) through photographic images, people are frequently disappointed, surprised, unmoved when they see the real thing. For photographic images tend to subtract feeling from something we experience at first hand and the feelings they do arouse are, largely, not those we have in real life.  
   -- On Photography by Susan Sontag


Susan Sontag

Photo: Annie Leibovitz

Az utóbbi időben a fényképezés majdnem olyan elterjedt szórakozássá vált, mint a szex vagy a tánc, ami azt jelenti, hogy a fotózást – akárcsak a többi tömegművészetet – a legtöbben nem művészet gyanánt űzik. Jobbára társadalmi rítus ez, védekezés a szorongás ellen, és a hatalom gyakorlásának eszköze.
[...]
Jóllehet ma ott tartunk, hogy az számít eseménynek, amit érdemes lefényképezni, végső fokon mégis a – legtágabban értelmezett – ideológia határozza meg, mi minősül eseménynek. Mindaddig, amíg egy esemény nem kapott nevet és minősítést, nem lehet dokumentálni – se fényképpel, se más módon. A fényképen rögzített bizonyíték sose képes létrehozni – pontosabban szólva azonosítani – az eseményeket; a fénykép szerepe mindig csak akkor kezdődik, ha az esemény már nevet kapott. Annak a lehetőségnek, hogy az embert a fénykép erkölcsileg befolyásolhassa, a megfelelő politikai tudatosság az alapja. Politika nélkül a történelem mészárszékét ábrázoló fényképek minden bizonnyal vagy egyszerű képtelenségnek tetszenének, vagy az érzelmekre mért kiábrándító csapásnak.
[...]
A fénykép csak addig megrázó, amíg valami újdonságot közöl. Sajnos az ingerküszöb egyfolytában emelkedik – részint éppen az ilyen szörnyűségeket bemutató képek terjedése miatt. [...] Más dolog szenvedni és más dolog együtt élni a szenvedés fényképeivel; az utóbbi nem okvetlenül erősíti a lelkiismeretet és a szánakozás képességét. [...] A világszerte tapasztalható nyomorúság és igazságtalanság roppant fotóalbuma valamelyest mindenkit hozzászoktatott a rémségekhez: mindennapivá szelídítette az iszonyatot, mert ismerősnek és távolinak tüntette fel ("hiszen csak fénykép"), s egyszersmind elkerülhetetlennek is.[...] A világ fényképes megismerésének az a korlátja, hogy noha a fotó felpiszkálja a lelkiismeretet, végső soron sose válhat belőle erkölcsi vagy politikai tudás.
[...]
Háború és fényképezés ma már szinte elválaszthatatlan, s a repülőgép-szerencsétlenségek és egyéb szörnyű események mindig vonzzák azt, akinek fényképezőgépe van. Az a társadalom, amely megköveteli, hogy tagjai mindenáron igyekezzenek elkerülni a nélkülözés, a kudarc, a nyomor, a fájdalom, a rettegett kór élményét, s amely a halált nem természetes és elkerülhetetlen dolognak tekinti, hanem kegyetlen és méltánytalan csapásnak, az a társadalom hallatlan kíváncsiságot ébreszt ezen események iránt - olyan kíváncsiságot, mely a fényképezés révén részben kielégül.
[...]
Aki nagyrészt fényképekről ismeri azt, ami a világon van (művészetet, katasztrófákat, természeti szépségeket), azt gyakran fogja el a csalódás, a meglepetés, a közöny, ha meglátja a valódit. A fénykép ugyanis kivonja az érzelmet abból, amit közvetlenül tapasztalunk, s ami érzelmet maga kivált, az jobbára nem ugyanaz, mint amit a való életben átélünk.

Nemes Anna fordítása

In: Susan Sontag A fényképezésről, Európa Könyvkiadó, Budapest, 16, 32-39., 248-249. old.
..............................................................................................................................................................................................................................

January 15, 2010

Nazim Hikmet (Jan. 15, 1902 – June 2, 1963)

THE BLUE-EYED GIANT, THE MINIATURE
WOMAN AND THE HUNEYSUCKLE

He was a blue-eyed giant.
He loved a miniature woman.
The woman's dream was of a miniature house
                 with a garden where the honeysuckle grows
                         in a riot of colours
                                   that sort of house.

The giant loved like a giant.
And his hands were used to such big things
                    that the giant could not
make the building,
                    could not knock on the door
of the garden where the honeysuckle grows
                in a riot of colours
                             at that house.

He was a blue-eyed giant.
He loved a miniature woman.
A mini miniature woman.
The woman was hungry for comfort
           and tired of the giant's long strides.
And bye bye off she went to the embraces of a rich dwarf
with a garden where the honeysuckle grows
        in a riot of colours
                that sort of house.

Now the blue-eyed giant realizes,
a house isn't even a graveyard for a giant love :
with a garden where the honeysuckle grows
                       in a riot of colours
                                   that sort of house...

Translated by Richard McKane
(Source)


Nazim Hikmet

VOLT EGY KÉKSZEMŰ ÓRIÁS
(Mávi gözlü dev...)

Volt egy kékszemű óriás
s egy icipici nőt szeretett.
A nő álmaiban egy icipici ház
meg egy márványrajzszirmú, illatos,
díszloncokkal szegett, napos,
virághabos
kert lebegett.

Óriás volt az óriás szive,
s a keze oly nagy dolgokra szabott,
hogy nem sikerült megépíteni:
az icipici kéjlakot:
még kopogtatni se tudott
az icipici lány
márványrajzszirmú lonccal illatos,
virághabos
kertjének háza kapuján.

Volt egy kékszemű óriás
s egy icipici nőt szeretett.
És icipici volt a nő;
s ahogy az óriás mellett loholt a nő,
elfárasztotta a nagy út.
„Ég veled, lelkem nyugalmat kíván!” –
szólt a kékszemű óriásnak,
s egy gazdag törpe oldalán
belibbent díszloncos, napos,
virághabos
kertkapuján az icipici háznak.

S most már érti, hogy a kékszemű óriás,
óriáshoz illő szerelmeinek
még sírjuk sem lehet
ilyen márványrajzszirmú, illatos,
virághabos
loncok közt lapuló
icipici kis házikó.

Szabó Lőrinc fordítása

..............................................................................................................................................................................................................................

Balla Zsófia (sz. 1949. jan. 15.)


A harmadik történet  

Ó, nem tagadjuk el: csak megkerüljük. Ám,
Mint óriás hegyárny – mindenre rávetül.
A római-görög mesék s a Szentírás
után ez szolgál hű vezérlő-könyvedül.

Mi történt? Tudni kéne. És mikor? Hogyan?
Annyiszor elbeszélték! Rég fölírta Jób.
Az éterben kereng minden talált lövés.
Semmit sem hallani, nem tudni volna jobb?

És te sem menekülsz, hiába vagy utód,
A vak szerencse dolga, hogyha bűntelen.
A botrány sík olaj – elárad és befen.
S te róluk, egyre csak róluk beszélsz velem.


  Zsófia Balla
(b. Jan. 15, 1949)
The Third Story

Oh we do not deny it: we just avoid it. Though
it shadows over all like a vast mountainside.
After Greek and Roman tales, the Holy Scriptures,
this, then, serves as your faithful guide.

What was it that happened? One should know. When? And how?
So often recounted! Job wrote it long ago.
in the ether spins every lethal shot.
Would it not be better not to hear, not to know?

And you cannot escape, in vain are you successor,
it’s mere blind good fortune to be saved or condemned.
Outrage is sleek oil – it overflows, inundates.
And you just keep speaking to me of them, of them.

Translated by Thomas Cooper
(Source)
..............................................................................................................................................................................................................................

Mihai Eminescu (n. 15 ianuarie 1850)

CU MÂINE ZILELE-ȚI ADAOGI...

Cu maine zilele-ti adaogi,
Cu ieri viata ta o scazi
Si ai cu toate astea-n fata
De-a pururi ziua cea de azi.

Cand unul trece, altul vine
In asta lume a-l urma,
Precum cand soarele apune
El si rasare undeva.

Se pare cum ca alte valuri
Cobor mereu pe-acelasi vad,
Se pare cum ca-i alta toamna,
Ci-n veci aceleasi frunze cad.

Naintea noptii noastre imbla
Craiasa dulcii dimineti;
Chiar moartea insasi e-o parere
Si un visternic de vieti.

Din orice clipa trecatoare
Ast adevar il inteleg,
Ca sprijina vecia-ntreaga
Si-nvirte universu-ntreg.

De-aceea zboare anu-acesta
Si se cufunde in trecut,
Tu ai s-acum comoara-ntreaga
Ce-n suflet pururi ai avut.

Cu maine zilele-ti adaogi,
Cu ieri viata ta o scazi,
Avand cu toate astea-n fata
De-a pururi ziua de azi.

Prvelistile sclipitoare,
Ce-n repezi siruri se distern,
Repaosa nestramutate
Sub raza gandului etern.

1883, dec.



A TEGNAPOKKAL FOGY AZ ÉLET...

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan;
Úgy látod: mindig, minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.


Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony libeg -
Még a halál is csalfa látszat,
Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Univerzum,
S a végtelen körül forog.

Ezért, ha illan ez az év is,
S a múltba mállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
Szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.

A csillogó s a változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.


Dsida Jenő fordítása


With life's tomorrow time you grasp,
Its yesterdays you fling away,
And still, in spite of all remains
Its long eternity, today.

When one thing goes, another comes
In this wide world by heaven borne;
And when the sun is setting here
'Tis somewhere else just breaking dawn.

It seems somehow that other waves
Are rolling down the same old stream,
And somehow, though the autumns change,
'Tis but the same leaves fall it seem.

Before our night does ever ride
The queen of mornings rosy skies;
While even death is but a guess,
Of life a notion, a surmise.

Of every moment that goes by
One fact each mortal creature knows;
The universe is poised in time
And whirling round for ever goes.

Still, though this year will fly away
And soon but to the bygone add,
Within your soul you ever hold
Each thing of worth you ever had.

With life's tomorrow time you grasp,
Its yesterdays you fling away,
And still, in spite of all remains
Its long eternity, today.

A radiant and brilliant view,
In many rapid glimpses caught,
Of infinite, unending calm,
Bathed in the rays of timeless thought.


Translated by Corneliu M. Popescu
.............................................................................................................................................................................................................................

Osip Mandelstam (b. Jan. 15, 1891)

Mint egy megkésett ajándék

Как подарок запоздалый...

Mint egy megkésett ajándék,
számomra a tél olyan,
tetszik, hogy először játék
szinte a szilaj roham.

Szép, ha kezdetén ijesztget,
hozva ránk a zord időt:
még a holló is remeghet
kopár körei előtt.

De a kék domborzatának
legnagyobb az ereje:
álmatlan regéjű árnak
halánték-jég félköre...

Baka István fordítása 
(www.baka.hu)

Osip Mandelstam
b. Jan. 15, 1891

‘Like a belated gift,’

Like a belated gift,
Winter’s palpable to me:
and I’m in love with
it’s first uncertain sweep.

It’s terror’s beautiful,
like the start of what’s dreadful:
even the ravens fearful
of its leafless circle.

But most intense, fragile –
is its bulging blueness:
half-formed ice, that fills
the river, lulling, sleepless…

Translated by A. S. Kline

*


Mint egy megkésett ajándék

Mint egy megkésett ajándék,
számomra a tél olyan,
tetszik, hogy először játék
szinte a szilaj roham.

Szép, ha kezdetén ijesztget,
hozva ránk a zord időt:
még a holló is remeghet
kopár körei előtt.

De a kék domborzatának
legnagyobb az ereje:
álmatlan regéjű árnak
halántékjég-félköre...

Baka István fordítása

1936

[Oszip Mandelstam: Sófényű csillagok, Móra-Talizmán, Bp., 1991]

..............................................................................................................................................................................................................................

January 13, 2010

James Joyce (Febr. 2, 1882 - Jan. 13., 1941)


Chamber Music


I
Strings in the earth and air
  Make music sweet;
Strings by the river where
  The willows meet.

There's music along the river
  For Love wanders there,
Pale flowers on his mantle,
  Dark leaves on his hair.

All softly playing,
  With head to the music bent,
And fingers straying
  Upon an instrument.




II

The twilight turns from amethyst
  To deep and deeper blue,
The lamp fills with a pale green glow
  The trees of the avenue.

The old piano plays an air,
  Sedate and slow and gay;
She bends upon the yellow keys,
  Her head inclines this way.

Shy thought and grave wide eyes and hands
  That wander as they list --
The twilight turns to darker blue
  With lights of amethyst.


James Joyce. Chamber Music. First edition. 
London: Elkin Mathews, 1907.



Kamarazene

I

Ég alján, föld fölött
  Lágy zene kél,
Víz partján, fák között
  Pendül a szél.

Hol víz fele hajlik az ág,
  Suhanj, Szerelem,
Köntösöd őszi virág,
  Rőt lomb fejeden.

Gördül a dallam
  Az álmosodó habon,
S a kéz is halkan                                   
  Siklik a húrokon.

II

Az alkonyégi ametitszt
  Mind mélyebb kékbe hull,
Az utca fáin át fakó
  Zöld lámpák lángja gyúl.

Dal szól a régi zongorán,
  Derűs, nyugodt, meleg,
A sárga billentyűk fölött
  A kis fej megremeg.

Sóvár, ijedt szem űzi még
  Az álmok dallamát -
Az alkony éji kékbe hull
  Az ametiszten át.

Gergely Ágnes fordítása


In: A ZENE SZAVA, Zeneműkiadó, Budapest, 1973
Szerkesztette Gál Zsuzsa

Fotók/Photos: Joyce playing piano. Photograph by Gisèle Freund, Paris, 1939
Joyce playing guitar. Photograph by Ottacaro Weiss, a friend who was "scandalized" by Joyce's guitar playing. Trieste, 1915. The guitar is now on display at the James Joyce Museum in Martello Tower.

.............................................................................................................................................................................................................................

January 12, 2010

Ágnes Nemes Nagy (Hungarian, 1922–1991)

.
Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

[Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei 2. jav. kiad., Osiris Kiadó, Budapest, 2003]




(1922-1991)

Trees

It's time to learn. The winter trees.
How head to toe they're clad in frost.
Stiff monumental tapestries.

It's time to learn that region where
the crystal turns to steam and air,
and where the trees swim through the mist
like something remembered but long lost.

The trees, and then the stream behind,
the wild duck's silent sway of wing,
the deep blue night, white and blind,
where stands the hooded tribe of things,
here one must learn the unsung deeds
of heroism of the trees.

Translated by George Szirtes

[Source: The Guardian, May 15, 2004]
.............................................................................................................................................................................................................................

Vera Pavlova (Russian, b. 1963)


"If only I knew from what tongue 
your 'I love you' has been translated, 
if I could find the original, 
consult the dictionary,
to be sure the rendition is exact:
the translator is not at fault."

-- translated by her husband, Steven Seymour
via Silliman's Blog
...................................................................................................................................................................................................................................