Pages

April 26, 2010

William Carlos Williams (American, September 17, 1883 – March 4, 1963)

In Harbor


Surely there, among the great docks, is peace, my mind;
there with the ships moored in the river.
Go out, timid child,
and snuggle in among the great ships talking so quietly.
Maybe you will even fall asleep near them and be
lifted into one of their laps, and in the morning—
There is always the morning in which to remember it all!
Of what are they gossiping? God knows.
And God knows it matters little for we cannot understand them.
Yet it is certainly of the sea, of that there can be no question.
It is a quiet sound. Rest! That's all I care for now.
The smell of them will put us to sleep presently.
Smell! It is the sea water mingling here into the river—
at least so it seems—perhaps it is something else—but what matter?
The sea water! It is quiet and smooth here!
How slowly they move, little by little trying
the hawsers that drop and groan with their agony.
Yes, it is certainly of the high sea they are talking.





 William Carlos Williams (1954)
Photographer: Lisa Larsen / LIFE

Öbölben


Ott a nagy dokkokban bizonyosan béke van;
ott a folyón horgonyzó nagy hajók között.
Indulj el, értelem, félénk gyermek,
és lopóddz be a csöndesen beszélgető nagy hajók közé.
Talán majd el is alszol mellettük, és
egyikük ölébe emel, reggel pedig

Mindig eljön a reggel, amikor mindarra visszaemlékezel!
Miről pletykálnak? Tudja Isten.
És az Isten tudja, hogy nem számít, mert nem érthetjük őket.
Igen, bizonyosan a tengerről, semmi kétség.
Halk a hangjuk. Maradj nyugton! Csak ők érdekelnek most.
Illatuk mindjárt elaltat mindkettőnket.
Érzed? Talán a tenger vize keveredik itt a folyóéba

talán valami másé az illat de mit számít?
A tenger vize! Itt csöndes és sima!
Milyen lomhán mocorognak, feszítgetik
a lanyhuló, fájdalmasan nyöszörgő köteleket.
Igen, bizonyosan a nyílt tengerről beszélgetnek.
 

Kodolányi Gyula fordítása


[In: A LÉTEZÉS HÁLÓI, Amerikai költők versei Kodolányi Gyula fordításában, Európa, 1990]
..............................................................................................................................................................................................................................

April 25, 2010

Robert Penn Warren (American, April 24, 1905 - September 15, 1989)

.
Another Dimension

Over meadows of Brittany, the lark
Flames sunward, divulging, in tinseled fragments from
That height, song. Song is lost
In the blue depth of sky, but
We know it is there at an altitude where only
God's ear may hear.

Dividing fields, long hedges, in white
Bloom powdered, gently slope to the
Blue of sea that glitters in joy of its being.

Once I lay on the grass and looked upward
To feel myself redeemed into
That world which had no meaning but itself,
As I, lying there, had only the present, no future or past.

Yes - who was the man who on the midnight street corner,
Alone, once stood, while sea-fog
Put out last lights, electric or heavenly?
Who knows that history is the other name for death?
Who, from the sweated pillow, wakes to know
How truth can lie? Who knows that jealousy,
Like a chinch-bug under the greenest turf, thrives?
Who learned that kindness can be the last cruelty?

I have shut my eyes and seen the lark flare upward.
All was as real as when my eyes were open.
I have felt earth breathe beneath my shoulder blades.
I have strained to hear, sun-high, that Platonic song.

It may be that some men, dying, have heard it.

Source: The Collected Poems of Robert Penn Warren


Robert Penn Warren with Frodo, his Cocker Spaniel, 
Photo: Jill Krementz


AZ IDŐ HALÁLA

Bretagne rétjei fölött a pacsirta
Lobog a nap felé, szórja, csillámlásként e
Magasból, énekét. Az ének elvész
Az ég kék mélyén, de mi
Tudjuk, ott van fönn, annyira fönn, hogy
Isten füle hallhatja csupán.

Mezőket osztva, sövények fehér virággal
Hintve, szelíden ereszkednek a tenger
Kékje felé, mely tündököl, hogy van, az örömtől.

A fűben hevervén fölnéztem egyszer,
S éreztem, visszaváltódom e világba,
Melynek nincs jelentése, csak maga, ahogy
Nekem, fekvén ott, jelenem volt csak, se jövőm, se múltam.

Igen - ki volt az az ember, aki éjféli utcasarkon,
Egykor, magányosan ott állt, míg a tengeri köd
Kioltogatta a végső égi - vagy villany - fényeket?
Ki tudja, a történelem másik név csak a halálra?
És aki, izzadt párnán, felriad, érzi:
Hazudhat az igazság? Aki tudja: a féltékenység,
Mint ganajtúró, a legzöldebb gyep alatt is tenyészik?
Ki érti már, a kedvesség a végső kegyetlenség lehet?

Lehunytam a szemem és láttam, föl, föl lobog a pacsirta.
Minden oly valós volt, mintha a szemem nyitva lenne.
Éreztem, ott lélegzik a föld a lapockám mellett.
Erőlködtem, hadd hallanám nap-magasban azt a platóni dalt.

Hogy hallották is némelyek, haldokolva, meghihető.

Tandori Dezső fordítása


[Robert Penn Warren: Az idő halála, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991]
..............................................................................................................................................................................................................................

April 23, 2010

Fernando Pessoa (Portuguese, June 13, 1888 - November 30, 1935)

.
O Guardador de Rebanhos II
Alberto Caeiro

O meu olhar é nítido como um girassol.
Tenho o costume de andar pelas estradas
Olhando para a direita e para a esquerda,
E de vez em quando olhando para trás…
E o que vejo a cada momento
É aquilo que nunca antes eu tinha visto,
E eu sei dar por isso muito bem…
Sei ter o pasmo comigo
Que tem uma criança se, ao nascer,
Reparasse que nascera deveras…
Sinto-me nascido a cada momento
Para a eterna novidade do mundo…

Creio no mundo como num malmequer,
Porque o vejo. Mas não penso nele
Porque pensar é não compreender…
O mundo não se fez para pensarmos nele
(Pensar é estar doente dos olhos)
Mas para olharmos para ele e estarmos de acordo.

Eu não tenho filosofia: tenho sentidos…
Se falo na Natureza não é porque saiba o que ela é,
Mas porque a amo, e amo-a por isso,
Porque quem ama nunca sabe o que ama
Nem sabe porque ama, nem o que é amar…

Amar é a eterna inocência,
E a única inocência é não pensar…





The Keeper of Sheep II
by Alberto Caeiro

My gaze is clear like a sunflower.
It is my custom to walk the roads
Looking right and left
And sometimes looking behind me,
And what I see at each moment
Is what I never saw before,
And I’m very good at noticing things.
I’m capable of feeling the same wonder
A newborn child would feel
If he noticed that he’d really and truly been born.
I feel at each moment that I’ve just been born
Into a completely new world…

I believe in the world as in a daisy,
Because I see it. But I don’t think about it,
Because to think is to not understand.
The world wasn’t made for us to think about it
(To think is to have eyes that aren’t well)
But to look at it and to be in agreement.

I have no philosophy, I have senses…
If I speak of Nature it’s not because I know what it is
But because I love it, and for that very reason,
Because those who love never know what they love
Or why they love, or what love is.

To love is eternal innocence,
And the only innocence is not to think…

Translated by Richard Zenith
Source: Poetry International Web



Drawing by Almada Negreiros



A NYÁJAK ŐRZŐJE
II. A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.

A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
Szokásom csatangolni járt s járatlan utakon
Nézegetek jobbra, balra
És néha koronként hátrafelé…
S amit látok minden pillanatban
S az is, amit azelőtt sose láttam,
Lenyűgözi lényem,
Mert képes vagyok még az eredendő ámulatra,
Amely csak egy gyereket tölthetne el, ha születése percében
Tudatosulna benne, hogy valóban a világra jött…
Úgy érzem, minden pillanatom születés,
Rácsodálkozás a Világ örök megújhodására…

Hiszek a világban, mint egy százszorszépben,
Mert látom. de nem töprenkedem rajta,
Mivel gondolkodni annyi, mint félreérteni…

A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen
(Aki fúrton fúrt spekulál, olyan mintha a szemével volna baj),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele…
Nekem nincsen filozófiám: érzékeim vannak…
És nem azért beszélek a Természetről, mert tudom, miféle,
Hanem mert szeretem,
S aki szeret soha nem tudja, kit, mit,
Miért szeret s azt sem, szeretni mit jelent…

Szeretni: örök ártatlanság,
És az egyetlen ártatlanság, ha nem gondolkozol…

1914. március 8.
Döbrentei Kornél fordítása

[Fernando Pessoa / Alberto Caeiro: A NYÁJAK ŐRZŐJE ÉS MÁS VERSEK, Íbisz Könyvkiadó, Budapest, 2001]
..............................................................................................................................................................................................................................

April 21, 2010

Krisztina Tóth (Hungarian, b. 1967)

.
Vaktérkép
Fiamnak

Csuszamló rétegek, hegyláncok arca,
a tudatmélyi Mariana-árok, magma
a lélekben, minek,

minek a megdőlt erdők, vonuló varjak,
tévelygő folyamok, élnek, kihalnak,
jégtáblán pingvinek,

úszik a felhők szakadt DNS-lánca,
a vizek lehunyt szemű vonulása
minek, ha nem talál

medret, csak húzza folyton szomorú
útját és bárhová ér, az háború,
árkot ír a halál,

nevekkel, születéssel, szerelemmel
szaggatott kiáltással nem kell
már a világot

összekuszálni: városok, hasbeszélő
sors, emlékek völgykatlana, élő
vonalak, látod,

mind hogy bolyong és nincs egynek se útja,
mindig, mindig az anyák szülik újra
az árvaságot.

[Tóth Krisztina, Magas labda, Magvető, Budapest, 2009]


Krisztina Tóth


Blank Map
To my son

The faces of the mountain ranges, grinding strata,
the Mariana Trench of the unfathomed mind, the lava
in the soul; why, who knows

why the wind-felled forests, the hobo ravens
live and die, the straying rivers,
penguins on their shirking floes,

the tattered helices of the cloud,
the blinded wandering of the flood,
why, if it can not scent

a course it simply drags its sad ways
and anywhere it goes it’s war,
death scores a trench

with names, with birth, with love
with which we should not have
entangled the earth,

our towns, our voice-throwing fortune,
the deep valley basin of memories, living lines,
you see, how they all go forth,

wandering, and have no way of their own;
always, always, it’s the mothers, the orphanhood to which, again,
they’re giving birth.

Translated by Antony Dunn
~
Source: The Hungarian Quarterly, Spring, 2010
..............................................................................................................................................................................................................................

April 17, 2010

Tristan Tzara (Romanian/French, April 16, 1896–December 25, 1963)

born Samuel or Samy Rosenstock, also known as S. Samyro
.
VOIE

quel est ce chemin qui nous sépare
à travers lequel je tends la main de ma pensée
une fleur est écrite au bout de chaque doigt
et le bout du chemin est une fleur qui marche avec toi


Way

what is this road that separates us
across which I hold out the hand of my thoughts
a flower is written at the end of each finger
and the end of the road is a flower which walks with you

Translated by Lee Harwood


Út

milyen az az út amely elválasz minket
azon át nyújtom tűnődésem kezét
virág íródott minden egyes ujj hegyére
és az út vége egy veled együtt járó virág

Parancs János fordítása

/A SZÍV ÚTMUTATÓJA, 1924-25/


 Tristan Tzara (1926)
Photo by André Kertész






Dada kiáltvány a gyenge szeretetről és a keserű szeretetről
Függelék
HOGYAN LETTEM ELBŰVÖLŐ ROKONSZENVES ÉS FELSÉGES

Nagyon későig alszom. Hatvanöt százalékban megölöm magam. Az én életem nagyon olcsó, nekem csak az élet harminc százalékába kerül. Életem az életből harminc százalék. Nincs neki karja, madzaga és néhány gombja. Az öt százaléka vérszegény recsegések kísérte, féléber kábulat állapotra fordítódik. Ezt az öt százalékot hívják DADÁNAK. Tehát az élet olcsó. A halál egy kicsit drágább. Ám az élet elbűvölő és a halál is az.
Néhány napja félkegyelműek gyűlésén vettem részt. Sokan voltak. Mindenki elbűvölő volt. Tristan Tzara, egy kicsi, hülye és jelentéktelen figura tartott előadást az elbűvölővé válás művészetéről. Egyébként elbűvölő volt. Mindenki elbűvölő. És szellemes. Ez felséges, ugye? Egyébként mindenki felséges. Kilenc fokkal a nulla alatt. Ez elbűvölő, ugye? Nem, ez nem elbűvölő. Isten nincs a megfelelő magaslaton. Még a Cím- és lakásjegyzékben sem szerepel. Ám ő mégis elbűvölő. A nagykövetek, a költők, a grófok, a hercegek, a muzsikusok, az újságírók, a színészek, az írók, a diplomaták, az igazgatók, a női szabók, a szocialisták, a hercegnők és a bárónők, ez elbűvölő. Önök mindannyian elbűvölőek, nagyon finomak, szellemesek és felségesek.
Tristan Tzara mondja önöknek: nagyon szeretne mást csinálni, de inkább hülye marad, komédiás és szélhámos.
Legyenek őszinték egy pillanatra: amit az imént mondtam önöknek, az elbűvölő-e vagy hülye?
Vannak emberek (újságírók, ügyvédek, műkedvelők, filozófusok), akik az üzleti ügyeket, a házasságokat, a szemléket, a háborúkat, a különböző kongresszusokat, a részvénytársaságokat, a politikát, a baleseteket, a nyilvános tánchelyiségeket, a gazdasági válságokat, az idegrohamokat egyaránt a dada változatainak tartják. Mivel nem vagyok imperialista, nem osztom véleményüket; inkább azt hiszem, hogy dada csak egy másodrendű istenség, akit egész egyszerűen az új, interregnumi vallásmechanizmusok másegyéb formái mellé kell helyezni.
Az egyszerűség vajon egyszerű-e vagy dada?
Elég rokonszenvesnek érzem magam.
Tristan Tzara

/HÉT DADA KIÁLTVÁNY, 1916-1920/

Parancs János fordítása


[Tristan Tzara: AA ÚR AZ ANTIFILOZÓFUS, Dadaista kiáltványok és válogatott versek 1914-1936, Orpheusz Kiadó, Budapest, 1992]
..............................................................................................................................................................................................................................

April 15, 2010

e. e. cummings (American, October 14, 1894 – September 3, 1962)

chanson innocente

in Just-
spring        when the world is mud-
luscious the little
lame balloonman
whistles        far       and wee
and eddieandbill come
running from marbles and
piracies and it's
spring
when the world is puddle-wonderful
the queer
old balloonman whistles
far       and       wee
and bettyandisbel come dancing
from hop-scotch and jump-rope and
it's
spring
and
      the
           goat-footed                                            
balloonMan      whistles
far
and
wee


Edward Estlin Cummings


chanson innocente

a Most-
tavaszban     mikor a világ sár-
szagu a kis
nyomorék léggömbárus

fütyörész     mesz-     szi     pötty
és etimegvili jön
futva golyózásból és a
kalózkodásból és a
tavasz
mikor a világ tócsa-gyönyörű
a fura
vén léggömbárus fütyörész
mesz-     szi     pötty
és bettimegiza jön táncolva
az ugróiskolából s az ugrókötélből és
itt a
tavasz
és
   a
     kecskelábú
leéggömbAárus     fütyörész
mesz-
szi
pötty

Weöres Sándor fordítása

[In. Észak-amerikai költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1966] 
..............................................................................................................................................................................................................................

April 13, 2010

Seamus Heaney (Irish, born April 13, 1939)

.
Whinlands

All year round the whin
Can show a blossom or two
But it's in full bloom now.
As if the small yolk stain

From all the birds' eggs in
All the nests of spring
Were spiked and hung
Everywhere on bushes to ripen.

Hills oxidize gold.
Above the smoulder of green shoot
And dross of dead thorns underfoot
The blossoms scald.



Put a match under
Whins, they go up of a sudden.
They make no flame in the sun
But a fierce heat tremor

Yet incineration like that
Only takes the thorn--
The tough sticks don't burn,
Remain like bone, charred horn.

Gilt, jaggy, springy, frilled,
This stunted, dry richness
Persists on hills, near stone ditches,
Over flint bed and battlefield.





Seamus Heaney (1998)
Photo by Peter Thursfield


Rekettye

A tüskés rekettyének
Egész évben van egy-két virága,
De most áll virágban,
Mintha a tavaszi fészkek

Minden madártojása
Odaadná azt a csekély
Kis sárgáját, hogy ágak hegyén
Érjen: lobogós lándzsák.

Aranyat oxidálnak a dombok,
Salakként lehullt tövisek
És zöld hajtások füstje felett
Virágok forrnak.

Gyújts meg gyufával egy rekettyebokrot:
Villámsújtottan ég el.
Nem lobban lángja a fényben,
Csak a beleremegő lég izzóbb,

Ám így hamvadni csupán
Tövis tud. E faragatlan
Nyársak csont s szaru alakban
Maradnak, szenesen, változatlan.

Tépett-arany, ruganyos, redős,
Csenevész és száraz bőség: makacsul
Tapad dombokra, kő-árkokra borul
Kavicságyon és harcmezőn.

Tandori Dezső fordítása

[Seamus Heaney versei, Európa, Budapest, 1980]


..............................................................................................................................................................................................................................

Dylan Thomas (Welsh, October 27, 1914 – November 9, 1953)

.
LIFT UP YOUR FACE

Lift up your face, light
Breaking, stare at the sky
Consoling for night by day
That chases the ghosts of the trees
And the ghosts of the brain,
Making fresh what was stale
In the unsleeping mummery
Of men and creatures horribly
Staring at stone walls.
Lift up your head, let
Comfort come through the devil's clouds,
The nightmare's mist
Suspended from the devil's precipice,
Let comfort come slowly, lift
Up your hand to stroke the light,
Its honeyed cheek, soft-talking mouth,
Lift up the blinds over the blind eyes.

Out of unsleeping cogitations,
When the skeleton of war
Is with the corpse of peace,
(Notes not in sympathy, discord, unease),
The only visitor,
Must come content.
Therefore lift up, see, stroke the light.
Content shall come after a twisted night
If only with sunlight.


The Poems of Dylan Thomas


 
  Dylan Thomas (1941)
Photo by Bill Brandt

*


In Hungarian: Emeld föl arcod

Performace by Závory Andrea
Music: Bran
The poems were translated by Gábor Erdődi.
..............................................................................................................................................................................................................................

Samuel Beckett (Irish, April 13, 1906 – December 22, 1989)

2.

je suis ce cours de sable qui glisse
entre le galet et la dune
la pluie d’été pleut sur ma vie
sur moi ma vie qui me fuit me poursuit
et finira le jour de son commencement

cher instant je te vois
dans ce rideau de brume qui recule
où je n’aurai plus à fouler ces longs seuils mouvants
et vivrai le temps d’une porte
qui s’ouvre et se referme

3.

que ferais-je sans ce monde sans visage sans questions
où être ne dure qu’un instant où chaque instant
verse dans le vide dans l’oubli d’avoir été
sans cette onde où à la fin
corps et ombre ensemble s’engloutissent
que ferais-je sans ce silence gouffre des murmures
haletant furieux vers le secours vers l’amour
sans ce ciel qui s’élève
sur la poussière de ses lests

que ferais-je je ferais comme hier comme aujourd’hui
regardant par mon hublot si je ne suis pas seul
à errer et à virer loin de toute vie
dans un espace pantin
sans voix parmi les voix
enfermées avec moi



Samuel Beckett (1979)
Photo by Richard Avedon


2.

my way is in the sand flowing
between the shingle and the dune
the summer rain rains on my life
on me my life harrying fleeing
to its beginning to its end

my peace is there in the receding mist
when I may cease from treading these long shifting thresholds
and live the space of a door
that opens and shuts


3.

what would I do without this world faceless incurious
where to be lasts but an instant where every instant
spills in the void the ignorance of having been
without this wave where in the end
body and shadow together are engulfed
what would I do without this silence where the murmurs die
the pantings the frenzies towards succour towards love
without this sky that soars
above its ballast dust

what would I do what I did yesterday and the day before
peering out of my deadlight looking for another
wandering like me eddying far from all the living
in a convulsive space
among the voices voiceless
that throng my hiddenness

 -- translated from French by the author (Source)



Samuel Beckett after a days rehearsal 
for "Waiting for Godot" (London, 1984)
Photo by John Minihan 


Négy költemény (részlet)

2.

ez a homokpergés vagyok
kavics és dűne közt
életemre nyári eső szakad
rám az életem hajszolva futamodva
a kezdetéhez mely a vég

nyugszom majd távolodó ködben
ha az örök-más küszöb-járást elhagyhatom
és egy ajtó tere leszek
mely nyílik és bezárul 

3.

e világ nélkül mit kezdenék se arc se kérdés
hol legyek végső ha nem oly pillanatban hol a pillanat
mind beleömlik a semmibe a megvolt-már-nemtudásba
mit kezdenék e hullám nélkül hol végezetül
együtt merül a test az árny
mit e csönd nélkül hol a neszezés kihal
a zihálás az őrület segítségért szerelemért
az ég nélkül mely pornehezéke
fölött egyre emelkedik

mit kezdenék amit tegnap meg tegnapelőtt
kajütablakomon lesve hátha vándorol valaki
más is mint én örvénylik messze mindentől ami él
mint én e rángó térben
hangtalanul a hangok közt melyek
rejtezésemben szoronganak

(1948)

Tandori Dezső fordítása

[In: FÖLD ÉS VADON, Válogatott versfordítások, Európa, Budapest, 1978]
..............................................................................................................................................................................................................................

April 11, 2010

Attila JÓZSEF (Hungarian, April 11, 1905 – December 3, 1937)

.
ESZMÉLET

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.


2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.


3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.


4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.


5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.


6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.


7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.


8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.


9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!


10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.


11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.


12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.


1934 első fele

 Attila József


Consciousness

1.
The dawn dissevers earth and skies
and at its pure and lovely bidding
the children and the dragonflies
twirl out into the sunworld's budding;
no vapor dims the air's receding,
a twinkling lightness buoys the eyes!
Last night into their trees were gliding
the leaves, like tiny butterflies.

2.
Blue, yellow, red, they flocked my dream,
smudged images the mind had taken,
I felt the cosmic order gleam--
and not a speck of dust was shaken.
My dream's a floating shade; I waken;
order is but an iron regime.
By day, the moon's my body's beacon,
by night, an inner sun will burn.

3.
I'm gaunt, sometimes bread's all I touch,
I seek amid this trivial chatter
unrecompensed, and yearn to clutch,
what has more truth than dice, more matter.
No roast rib warms my mouth and platter,
no child my heart, forgoing such--
the cat can't both, how deft a ratter,
inside and outside make her catch.

4.
Just like split firewood stacked together,
the universe embraces all,
so that each object holds the other
confined by pressures mutual,
all things ordained, reciprocal.
Only unbeing can branch and feather,
only becoming blooms at all;
what is must break, or fade, or wither.

5.
Down by the branched marshaling-yard
I lurked behind a root, fear-stricken,
of silence was the living shard,
I tasted grey and wierd-sweet lichen.
I saw a shadow leap and thicken:
it was the shadow of the guard--
did he suspect?--watched his shade quicken
upon the heaped coal dew-bestarred.

6.
Inside there is a world of pain,
outside is only explanation.
The world's your scab, the outer stain,
your soul's the fever-inflammation.
Jailed by your heart's own insurrection,
you're only free when you refrain,
nor build so fine a habitation,
the landlord takes it back again.

7.
I stared from underneath the evening
into the cogwheel of the sky--
the loom of all the past was weaving
law from those glimmery threads, and I
looked up again into the sky
from underneath the steams of dreaming
and saw that always, by and by,
the weft of law is torn, unseaming.

8.
Silence gave ear: the clock struck one.
Maybe you could go back to boydom;
walled in with concrete dank and wan,
maybe imagine hints of freedom.
And now I stand, and through the sky-dome
the stars, the Dippers, shine and burn
like bars, the sign of jail and thraldom,
above a silent cell of stone.

9.
I've heard the crying of the steel,
I've heard the laugh of rain, its pattern;
I've seen the past burst through its seal:
only illusions are forgotten,
for naught but love was I begotten,
bent, though, beneath my burdens' wheel--
why must we forge such weapons, flatten
the gold awareness of the real?

10.
He only is a man, who knows
there is no mother and no father,
that death is only what he owes
and life's a bonus altogether,
returns his find to its bequeather,
holding it only till he goes;
nor to himself, nor to another,
takes on a god's or pastor's pose.

11.
I've seen what they call happiness:
soft, blonde, it weighed two hundred kilos;
it waddled smiling on the grass,
its tail a curl between two pillows.
Its lukewarm puddle glowed with yellows,
it blinked and grunted at me--yes,
I still remember where it wallows,
touched by the dawns of blissfulness.

12.
I live beside the tracks, where I
can see the trains pass through the station.
I see the brilliant windows fly
in floating dark and dim privation.
Through the eternal night's negation
just so the lit-up days rush by;
in all the cars' illumination,
silent, resting my elbow, I.

(1934)

Translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner
..............................................................................................................................................................................................................................