Pages

June 30, 2010

Czesław Miłosz (Polish, June 30, 1911 - Aug. 14, 2004)

 (Polish poet, prose writer and translator of Lithuanian origin, June 30, 1911 - Aug. 14, 2004)
.

Ars poetica?

I have always aspired to a more spacious form
that would be free from the claims of poetry or prose
and would let us understand each other without exposing
the author or reader to sublime agonies.

In the very essence of poetry there is something indecent:
a thing is brought forth which we didn't know we had in us,
so we blink our eyes, as if a tiger had sprung out
and stood in the light, lashing his tail.

That's why poetry is rightly said to be dictated by a daimonion,
though it's an exaggeration to maintain that he must be an angel.
It's hard to guess where that pride of poets comes from,
when so often they're put to shame by the disclosure of their frailty.

What reasonable man would like to be a city of demons,
who behave as if they were at home, speak in many tongues,
and who, not satisfied with stealing his lips or hand,
work at changing his destiny for their convenience?

It's true that what is morbid is highly valued today,
and so you may think that I am only joking
or that I've devised just one more means
of praising Art with the help of irony.

There was a time when only wise books were read,
helping us to bear our pain and misery.
This, after all, is not quite the same
as leafing through a thousand works fresh from psychiatric clinics.

And yet the world is different from what it seems to be
and we are other than how we see ourselves in our ravings.
People therefore preserve silent integrity,
thus earning the respect of their relatives and neighbors.

The purpose of poetry is to remind us
how difficult it is to remain just one person,
for our house is open, there are no keys in the doors,
and invisible guests come in and out at will.

What I'm saying here is not, I agree, poetry,
as poems should be written rarely and reluctantly,
under unbearable duress and only with the hope
that good spirits, not evil ones, choose us for their instrument.

 -Translated from the Polish by the author and Lillian Vallee



Antanas Sutkus: The Nobel Prize Winner Poet Czesław Miłosz, 1993


Ars Poetica?

Mindig tágas, laza formákra vágytam,
ne legyen túl költészet, se túl próza,
a megértést szolgálja, senkit se téve ki,
se szerzőt, se olvasót, fennköltebb gyötrelemnek.

A költészet mélyén ott a szégyen:
fakad valami belőlünk, s nem tudtuk, hogy bennünk honol,
pislogunk, mintha tigris ugrott volna ki jobbkezünkből
s megállna fényben, farkával csapkodva oldalát.

Joggal mondják ezért, hogy a verset démon diktálja,
túlzás, hogy égi angyal.
Bajos megérteni, honnét a költők gőgje,
ha szégyellik, hogy démonuk kilátszik.

Melyik észlény óhajtana lakóhelyévé válni démonoknak,
kik benne otthonosan mozognak, ezerféle nyelvet beszélnek,
s az sem elég, hogy száját s kezét ellopják,
maguk kedvére akarják alakítani végzetét.

Mivel korunkban a betegeset értékelik,
valaki azt hiheti, tréfálok csupán,
kitaláltam mégegy módot,
hogy a művészeten ironizáljak.

Hajdan a bölcs könyveket szerették,
ezek segítettek elviselni a kínt, a kudarcot.
Merőben más, mint belémerülni
a bolondházból származó megannyi műalkotásba.

De a világ más, mint amilyennek mutatkozik,
és mink is mások vagyunk, mint lázálmainkban.
Az emberek megőrzik hallgatag tisztességüket,
rokonság-szomszédság megbecsülését.

A költészet haszna, hogy eszünkbe hozza,
míly nehéz megmaradnunk ugyanazon személynek,
mert házunk nyitva, nincs kulcs,
láthatatlan vendégek járnak be-ki.

Amit itt dadogok, nem költészet.
Verset írni csak ritkán s kelletlen szabad,
elbírhatatlan kényszer alatt, abban a reményben,
hogy jó és nem rossz szellemek eszközei vagyunk.

Weöres Sándor fordítása

[Czesław Miłosz, Múzsáim palotája, Európa, Bp., 1987]
..............................................................................................................................................................................................................................

June 29, 2010

Wallace Stevens (American, October 2, 1879 – August 2, 1955))

.
Thirteen Ways of Looking at a Blackbird

I
Among twenty snowy mountains,
The only moving thing
Was the eye of the blackbird.

II
I was of three minds,
Like a tree
In which there are three blackbirds.

III
The blackbird whirled in the autumn winds.
It was a small part of the pantomime.

IV
A man and a woman
Are one.
A man and a woman and a blackbird
Are one.

V
I do not know which to prefer,
The beauty of inflections
Or the beauty of innuendoes,
The blackbird whistling
Or just after.

VI
Icicles filled the long window
With barbaric glass.
The shadow of the blackbird
Crossed it, to and fro.
The mood
Traced in the shadow
An indecipherable cause.

VII
O thin men of Haddam,
Why do you imagine golden birds?
Do you not see how the blackbird
Walks around the feet
Of the women about you?

VIII
I know noble accents
And lucid, inescapable rhythms;
But I know, too,
That the blackbird is involved
In what I know.

IX
When the blackbird flew out of sight,
It marked the edge
Of one of many circles.

X
At the sight of blackbirds
Flying in a green light,
Even the bawds of euphony
Would cry out sharply.

XI
He rode over Connecticut
In a glass coach.
Once, a fear pierced him,
In that he mistook
The shadow of his equipage
For blackbirds.

XII
The river is moving.
The blackbird must be flying.

XIII
It was evening all afternoon.
It was snowing
And it was going to snow.
The blackbird sat
In the cedar-limbs.


 ~


A FEKETERIGÓ TIZENHÁROMFELŐL

I
Húsz havas hegy közt
Egyetlen moccanás:
Feketerigószem.

II
Háromféleképp voltam:
Mint egy fa
Három feketerigóval.

III
Őszi szélben feketerigó kavargott.
Parányi része volt a pantomimnek.

IV
Egy férfi, egy nő:
Egy.
Egy férfi, egy nő, egy feketerigó:
Egy.

V
Nem is tudom, melyik szebb:
A változatok szövevénye
Vagy a sugallatoké,
A feketerigó, mikor énekel
Vagy nyomban utána.

VI
Jégcsapok barbár
Üvege a hosszú ablakon.
A feketerigó árnya
Átvillant rajta kétszer.
Követtem benne
Egy felderíthetetlen
Ok nyomát.

VII
Ó, Haddam cingárai, mért
Képzelődtök arany madarakról?
Nem látjátok, a feketerigó
Hogy jár-kel hölgyeitek
Lábainál?

VIII
Tudok sok ékes hangsúlyt,
Sok fényes, sodró ritmust;
De azt is tudom, hogy
A feketerigó benne van
Abban, amit tudok.

IX
Ahogy a feketerigó eltűnt
A szemhatáron, érintőt
Húzott egy körhöz a sok közül.

X
Ahogy a feketerigók
Zöld fényben szállnak:
Még a széphangzás kerítői is
Hujángatnának a láttán.

XI
Üveghintóban haladt az utas
Connecticuton át.
Megrémült hirtelen:
A kocsi árnyát
Egy csapat
Feketerigónak látta.

XII
A folyó már mozgás.
A feketerigónak szállnia kell.

XIII
Már délutánra este lett.
Havazott, és
Látszott, havazni fog.
A feketerigó ott ült
A cédrus lombjai közt.

Tandori Dezső fordítása

[Wallace Stevens: PASSIÁNSZ A TÖLGYEK ALTT, Európa Könyvkiadó, 1981]

*

A vers Somlyó György fordításában

..............................................................................................................................................................................................................................

June 26, 2010

Aimé Césaire (Martinican, 26 June 1913 – 17 April 2008)

.
COMPTINE

C'est cette mince pellicule sur le remous du vin mal déposé de la mer
c'est ce grand cabrement des chevaux de la terre
arrêtés à la dernière seconde sur un sursaut du gouffre
c'est ce sable noir qui se saboule au hoquet de l'âbîme
c'est du serpent têtu ce rampement hors naufrage
cette gorgée d'astres revomie en gâteau de lucioles
cette pierre sur l'océan élochant de sa bave
une main tremblante pour oiseaux de passage
ici Soleil et Lune
font les deux roues dentées savamment engrenées
d'un Temps à nous moudre féroce
c'est ce mal être
                  cette fiente
                  ce sanglot de coraux
c'est fondant du ciel mémorable
jusqu'au leurre de nos coeurs rouges à l'aube
ce bec de proie rompant la poitrine inhospitalière
                                                   cage
                                                   et
                                                   marécage
C'est cet émouchet qui blasonne le ciel de midi de nos noirs coeurs planant
           ce rapt
           ce sac
           ce vrac

           cette terre

*

NURSERY RHYME

It is this fine film on the swirls of the cloudy wine of the sea
It is this great rearing of the horses of the earth
halted at the last moment on a gasp of the chasm
it is this black sand which roughs itself up on the hiccup of the abyss
it is this stubborn serpent's crawling out the shipwreck
this mouthful of stars revomited into a cake of fireflies
this stone on the ocean tugging with its drool
at a trembling hand for passing birds
here Sun and Moon
form the two cleverly engaged toothed wheels
of a Time ferocious in grinding us
it is this wretchedness
               these droppings
               this sob of coral reefs
it is alighting from the memorable sky
down onto the lure of our hearts red at dawn
this beak of prey breaking the unwelcoming chest
                                  cage
                                  and
                                  quagmire
It is this kestrel which hovering blazons the noon sky of our black hearts
      this abducting
      this sacking
      this dumping

      this earth

[Source: Aimé Césaire: The Collected Poetry, translated by Clayton Eshleman and Annette Smith]


Aimé Césaire

MONDÓKA

Ez a keskeny filmszalag a bor örvényein
a tenger e rossz lerakodása
a föld e megbrokrosodott lovai amint
az utolsó pillantásban megtorpannak a szakadék peremén
ez a fekete föveny mely ökrendezve kavarog a mélység fölött
ez a kígyó mely konokul mászik a pusztulásba
ez a fénybogár-lepényként visszahányt csillagi korty
reszketve kitárt tenyér a költöző madaraknak
itt Nap és Hold
csak két pontosan egybekapcsolt fogaskereke
a minket ádázul őrlő Időnek
ez az élni-rossz
            ez a ganaj
            ez a korall-sikoly
az emlékezetes égnek e bonbona
hajnalban vöröslő szivünk e csalétke
e ragadozó csőr amely a barátságtalan mellbe belevág
                      karám
                      és
                      ingovány
ez a vércse mely kerengve beírja fekete szivünk déli egét
           e lopott
           e rabolt
           kacatok

           ez ez a föld

Somlyó György fordítása


[In: Somlyó György, AZ UTAZÁS, Magvető Könyvkiadó, 1984]
..............................................................................................................................................................................................................................

Bertolt Brecht (February 10, 1898– August 14, 1956)

.
OF POOR B.B.

1

I, Bertolt Brecht, came out of the black forests.
My mother moved me into the cities as I lay
Inside her body. And the coldness of the forests
Will be inside me till my dying day.

2

In the asphalt city I'm at home. From the very start
Provided with every last sacrament:
With newspapers. And tobacco. And brandy.
To the end mistrustful, lazy, and content.

3

I'm polite and friendly to people. I put on
A hard hat because that's what they do.
I say: they are animals with quite a peculiar smell
And I say: does it matter? I am too.

4

Before noon on my empty rocking chairs
I'll sit a woman or two, and with an untroubled eye
Look at them steadily and say to them:
Here you have someone on whom you can't rely.

5

Towards evening it's men that I gather round me
And then we address one another as "gentlemen".
They're resting their feet on table tops
And say: things will get better for us. And I don't ask when.

6

In the grey light before morning the pine trees piss
And the vermin, the birds, raise their twitter and cheep.
At that hour in the city I drain my glass, then throw
The cigar butt away and worriedly go to sleep.

7

We have sat, an easy generation
In houses held to be indestructible
(Thus we built those tall boxes on the island of Manhattan
And those thin aerials that amuse the Atlantic swell).

8

Of those cities will remain what passed through them, the wind!
The house makes glad the eater: he clears it out.
We know that we're only tenants, provisional ones
And after us there will come: nothing worth talking about.

9

In the earthquakes to come, I very much hope
I shall keep my cigar alight, embittered or no
I, Bertolt Brecht, carried off to the asphalt cities
From the black forests inside my mother long ago.

—Translated from the German by Michael Hamburger

[Source: Bertolt Brecht, Poetry and Prose]


Bertolt Brecht


A SZEGÉNY B.B-RŐL

1

Én, Bertolt Brecht, a fekete erdőből
Származom. Anyám a városba vitt,
Midőn méhében feküdtem. S az erdők hűvösségét
Megőrzöm magamban halálomig.

2

Az aszfaltváros az otthonom. Valamennyi
Halotti szentségét magamhoz vettem:
Ujságokat. És dohányt. Pálinkát.
Gyanakvón, lustán és végül elégedetten.

3

Barátságos vagyok az emberekhez.
Hordom mint ők a keménykalapot.
Azt mondom: Mind egész különös szagu állat.
S azt mondom: Nem számít, én is az vagyok.

4

Üres hintaszékeimbe néhány asszonyt
Ültetek délelőttönként néhanap.
Gondtalan elnézem őket s így szólok: A tiétek
Vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.

5

Férfiak gyűlnek körém estelente,
"Gentlemen"-t mond ilyenkor, aki szól.
Lábukat felrakják az asztalomra,
S "lesz még jobb sorunk is" — mondják. S én nem kérdem, mikor.

6

Reggel a szürkületben a fenyők vizelnek
És férgük a — sok madár — jajgatásba fog.
A városban poharamat ekkor hörpintem ki,
Eldobom a csikket s nyugtalan álomba zuhanok.

7

Könnyelmű nemzedék, ültünk, és azt gondoltuk:
Nem dőlhetnek romba fejünk fölött a házak
(Így építettük Manhattan szigetének felhőkarcolóit,
S az Atlanti-óceánt mulattató karcsú antennákat).

8

E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél!
Boldog, mert házainkat üresre zabálja végre.
Tudjuk, hogy előfutár mind, aki ma él,
És ki utánunk jön, nem méltó említésre.

9

A jövendő földrengésekkor remélhetőleg
Nem oltom ki virginiámat keserűen-zavartan,
Én, Bertolt Brecht, ki aszfaltvárosokba vetődtem
A fekete erdőből, anyám testében, hajdan.

Eörsi István fordítása

[Bertolt Brecht versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976]
..............................................................................................................................................................................................................................

Karinthy Frigyes (Hungarian, June 25, 1887 - August 29, 1938)

.
Üzenet a palackban
THE MESSAGE IN THE BOTTLE

                 A költőt kérdik, miért nem ír verset?

        1930. Szilveszter

(Nehány sor elmosódott, aztán...)
.   .   .   .   .   .   .   . "az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?...)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze -
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok... Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már... onnan túlról? Brr... Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén... Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén... Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd... elmondom... amit...
majd, ha leszállok, hazaérek...
amit itt... éreztem... csak akkor
mondhatja el... ha kikerül... az utazó...
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre."


 Karinthy Frigyes
Fotó: Várkonyi László (1906-1975)



THE MESSAGE IN THE BOTTLE
(The Poet Is Asked Why He No Longer Writes Poems)

                          (A few illegible lines, then:)
                                                 "... my fingers
are frozen. This bottle's in my left hand. The right
holds the joystick. It has grown very stiff.
There's thick ice on the wings. I don't
know whether the engine can take it. It makes Queer
snoring noises in here. It's terribly cold.
I don't know how high up I am
(or how deep? or how far?)
Nearness and distance--all empty. And all
my instruments are frozen: the scales
of Lessing and the compressometer of the Academy;
the Martinetti altimeter, too. I think
I must be high enough because the penguins
no longer lift their heads as my propeller
drones above them, cutting across
the Northern Lights. They no longer hear me. Here are
no signs to see. Down there's some rocky land. New land?
Unknown? Ever explored before? By whom? Perhaps
by Scott? Strindberg? Byron? Leopardi?
I don't know. And I confess
I don't care. I'm cold, the taste
of this thin air is bitter, horribly bitter...
It could be that my nose has started to bleed.
I'm hungry... I've eaten all my biscuits.
Some unknown star keeps blinking
at the point I gaze at. The pemmican
has gone maggoty... What star can that be?
Perhaps already... from the beyond...? And what's the date?
Wednesday? Thursday? Or New Year's Eve? Who could be
sitting around the homely hearth? Little brothers,
singing birds,
beside the anxiously guarded hearth
of petty feelings; bird brothers in the depths
of the human heart's jungle... Hallo! Hallo!
Is there no one to hear this exiled fellow-crow, myself?
A little while ago
something crackled through the rusty antenna of my radio...
I hear that Mr. D. has found a fine adjective
in Banality Harbour
while C. has discovered a new metaphor
between two rhymes in Love Canal.
The Society reporting it. Congratulations!
I'll ... tell you all ... that I ...
when I get home... and... land...
all that I ...felt up here... only when
he escapes... can... the traveler... relate it....
But does he ever escape to return?
Now I put these few confused lines
into the empty wine bottle
and drop it through the hatch. Like rolling dice!
If an uncouth pearl-diver finds it, let him
throw it away, a broken oyster,
but should a literate sailor find it,
I send this message through him:
   "Here I am, at the Thirteenth Latitude of Desolation,
the Hundredth Longitude of Shame,
the utmost Altitude of teeth-gnashing Defiance,
somewhere far out, at the point of the Ultimate,
and still I wonder whether it is possible
to go any farther..."

Translated by Paul Tabori

 ............................................................................................................................................................................................................................

June 25, 2010

Ingeborg Bachmann (Austrian, June 25, 1926 – October 17, 1973)

.
Wir gehen, die Herzen im Staub

Wir gehen, die Herzen im Staub,
und lange schon hart am Versagen.
Man hört uns nur nicht, ist zu taub,
um das Stöhnen im Staub zu beklagen.

Wir singen, den Ton in der Brust.
Dort ist er noch niemals entsprungen.
Nur manchmal hat einer gewußt:
wir sind nicht zum Bleiben gezwungen.

Wir halten. Beenden den Trott.
Sonst ist auch das Ende verdorben.
Und richten die Augen auf Gott:
wir haben den Abschied erworben!

*

Es könnte viel bedeuten: wir vergehen,
wir kommen ungefragt und müssen weichen.
Doch daß wir sprechen und uns nicht verstehen
und keinen Augenblick des ändern Hand erreichen,

zerschlägt so viel: wir werden nicht bestehen.
Schon den Versuch bedrohen fremde Zeichen,
und das Verlangen, tief uns anzusehen,
durchtrennt ein Kreuz, uns einsam auszustreichen.

Ingeborg Bachmann


MEGYÜNK

Megyünk, szívünk a porba hullt,
közel a csőd, minden hiába,
süket fülekre találunk, az út
porában jajgatót senki se szánja.

Dalolunk, bensőnkben a hang,
de a felszínre sose tört ki.
Egyikünk néha tudta csak:
maradásunk nem kéri senki.

Megállunk. Már nem baktatunk.
Másként rosszra fordul a vég is.
Szemünk az égre emeljük: Urunk,
méltók lettünk mi a búcsúra mégis!

*

Sokat jelentene: elmenni innen,
kérdezetlen jönni s kitérni újra.
De hogy beszélünk s nincs ami segítsen
megérteni egymást, s arra se futja,

hogy kezet fogjunk: elsöpri a létünk.
S ha próbálkozunk, lesi idegen jel:
a vágyat, hogy egymás szemébe nézzünk,
kioltják, áthúzzák egy kereszttel.

Hajnal Gábor fordítása

[Jelzések, Mai osztrák költők, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975]


[Indulunk, porban a szív...]

Indulunk, porban a szív,
kudarcok mind belevésve.
Senki se hall, senki se hív,
ki-ki süket a nyögésre.

Dalolunk, mellben a szó.
Onnét még sohasem ért fel.
Csak nagy ritkán nyilvánvaló:
maradni sohase kényszer.

Megállunk, ez itt a vég.
A folytatás érdemtelen trükk.
Ránézünk Istenre még:
a búcsúzást kiérdemeltük!

Márton László fordítása

[Ingeborg Bachmann: A kimért idő, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007]

..............................................................................................................................................................................................................................

June 24, 2010

Arseny Tarkovsky (Russian, June 25, 1907 - May 27, 1989)

.
I DREAMED THIS DREAM AND I STILL DREAM OF IT

I dreamed this dream and I still dream of it
and I will dream of it sometime again.
Everything repeats itself and everything will be reincarnated,
and my dreams will be your dreams.

There, to one side of us, to one side of the world
wave after wave breaks on the shore:
there’s a star on the wave, and a man, and a bird,
reality and dreams and death – wave after wave.

Dates are irrelevant. I was, I am, I will be.
Life is a miracle of miracles, and I kneel
before the miracle alone like an orphan,

alone in the mirrors, enclosed in reflections,
seas and towns, shining brightly through the smoke.
A mother cries and takes her baby on her knee.

  –Translated by Richard McKane



Arseny Tarkovsky (1981)


ERRŐL ÁLMODTAM ÉN
 
Erről álmodtam én, és erről álmodom,
És egyszer még talán álmomban újra látom,
Mert minden körbejár, s megmutatja az álom
Tinéktek is, mit én álmodtam egykoron.

Ott, messze-messze, túl a földgömb hajlatán,
Hullám hullám nyomán ront part felé a tenger,
S hullámokon lebeg csillag, madár s az ember,
S álom, való, halál - hullám hullám nyomán.

Voltam, vagyok s leszek – a napokat se mérem,
A létezés csoda, s a lét csodás ölében
Világ árvája, én, bizton megülhetek,

Tükrök közt, egymagam – s mámor ködébe tűnnek
A fénylő városok s a kéklő tengerek,
S mint síró gyermeket, anyám ölébe ültet.

Baka István fordítása

[Forrás: Arszenyij Tarkovszkij versei]
..............................................................................................................................................................................................................................

Anna Akhmatova (Russian, June 23, 1889 - March 5, 1966)

.
No foreign sky protected me,
no stranger's wing shielded my face.
I stand as witness to the common lot,
survivor of that time, that place.

                                                                  –"Requiem"



Amedeo Modigliani. Anna Akhmatova. c. 1911. 
Pencil on paper.

The Muse

All that I am hangs by a thread tonight
as I wait for her whom no one can command.
Whatever I cherish most – youth, freedom, glory –
fades before her who bears the flute in her hand.

And look! she comes...she tosses back her veil,
staring me down, serene and pitiless.
"Are you the one," I ask, "whom Dante heard dictate
the lines of his Inferno?" She answers: "Yes."
      –1924

   –Translated from the Russian by Stanley Kunitz with Max Hayward

Anna Akhmatova (1924)

'On the Centenary of Anna Akhmatova'
by Joseph Brodsky

A page and fire, grain and millstones,
the cutting edge of a poleaxe and a cut-off hair –
God preserves everything; especially words
of forgiveness and love,
as his own voice.

In them (the words) there beats a lacerated pulse, in them can be heard a crunch of bones,
and a [gravedigger's] spade in them pounds; flat and somewhat muffled,
since one has only one life, from mortal lips they
sound more clearly than from the cotton wool above this world.

Great soul, greetins [literally: a bow] from across the seas
for finding them, – to you and to the decayable part of you
which sleeps in [its] native land, [that] thanks to you
acquired the gift of speech amidst a deaf-mute universe.

(1989)

   –Translated from the Russian by the author and Barry Scherr.


 Kuzma Petrov-Vodkin, Portrait of Anna Akhmatova. 1922. 
Oil on canvas. 54.5 x 43.5 cm.


REKVIEM

NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,
IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,
DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,
VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.


MÚZSA

Mintha egy hajszálon függne az élet,
úgy várom jöttét minden éjszaka:
szabadság, hír, dicsőség elenyésznek,
mihelyt megfújja s szól a kis duda.

Végre belép, félrehajtja a fátylat,
rám néz merőn és elindul felém.
Kérdem tőle: "Danténak te diktáltad
a Pokol verseit?" A válasz: "Én."

1924
Halasi Zoltán fordítása






Joszif Brodszkij

ANNA AHMATOVA SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁRA


Könyvlapot és tüzet, magot s malomkövet,
lenyírt hajszálakat, szekerce élét –
Isten megőrzi mind; kivált a szeretet
s a megbocsátás szavait – mint saját beszédét.

Bennük tépett pulzus lüktet, tört csont ropog,
ásó kopog tovább tompán, egyenletes ütemben;
mivel az élet – egy, s a halandó zajok
kivehetőbbek így, mint fent a vatta-csenben.

Nagy lélek, a tengeren túlról fogadd hódolatomat:
szól ez a honi földben porladónak és tenéked,
mert ily szavakra leltél, és nyelved ajándékot ad
a süketnéma Világmindenségnek.

1989

Halasi Zoltán fordítása



Nathan Altman, Portrait of Anna Akhmatova , 1915
Oil on Canvas, 143 x 108 cm

[Anna Ahmatova versei, Európa Könyvkiadó, 1999]
..............................................................................................................................................................................................................................

June 21, 2010

Adam Zagajewski (Polish, b. June 21, 1945)

.
THE CITY WHERE I WANT TO LIVE

The city is quiet at dusk,
when pale stars waken from their swoon,
and resounds at noon with the voices
of ambitious philosophers and merchants
bearing velvet from the East.
The flames of conversation burn there,
but not pyres.
Old churches, the mossy stones
of ancient prayer, are both its ballast
and its rocket ship.
It is a just city
where foreigners aren’t punished,
a city quick to remember
and slow to forget,
tolerating poets, forgiving prophets
for their hopeless lack of humor.
The city was based
on Chopin’s preludes,
taking from them only joy and sorrow.
Small hills circle it
in a wide collar; ash trees
grow there, and the slim poplar,
chief justice in the state of trees.
The swift river flowing through the city’s heart
murmurs cryptic gretings
day and night
from the springs, the mountains, and the sky.

-translated from Polish by Clare Cavanagh


 Adam Zagajewski


A város, ahol élni szeretnék

E város csendes szürkületkor, midőn
feleszmélnek ájulásukból a sápadt csillagok,
és visszacsengenek a délidőből
a keleti bársonyt viselő, becsvágyó
filozófusok és kereskedők szavai.
Párbeszédek tüze lobog bennük,
és nem máglyáké.
Ódon templomok, a mohos köveken
hajdani imák, mik egyszerre megtartó
súlyok és csillagközi rakéták.
Igazságos város ez,
hol az idegeneket nem büntetik,
a sebes emlékezet
és a lassú feledés városa,
elviseli a költőket, és megbocsátja
a prófétáknak, hogy nincs humorérzékük.
E város alapjait Chopin
prelúdiumjaira helyezték, a dallamokból
csupán a bánatot s örömet véve.
Aprócska dombok fogják körbe
széles gyűrűben, vadkőrisek
nőnek ott és karcsú jegenyék,
a fák népének bírái.
Fürge folyó kanyarog a belvároson át,
éjjel-nappal mormolva
a források, a hegyek, az égi azúr
érthetetlen köszöntőjét.

Zsille Gábor fordítása
..............................................................................................................................................................................................................................

June 20, 2010

Paul Muldoon (b. June 20, 1951 Portadown, Northern Ireland)

.
The Boundary Commission

You remember that village where the border ran
Down the middle of the street,
With the butcher and baker in different states?

Today he remarked how a shower of rain

Had stopped so cleanly across Golightly's lane
It might have been a wall of glass
That had toppled over. He stood there, for ages,
To wonder which side, if any, he should be on.


 Paul Muldoon

A HATÁRKIJELÖLŐ BIZOTTSÁG

Emlékszel arra a falura, ahol a határ
Az utca közepén futott végig,
S más-más államba került a hentes és a pék?
Ma megjegyezte, hogy állt el egycsapásra egy zápor

A keskeny Golightly út közepén.
Mintha egy üvegfal lett volna, ami ledőlt.
Sokáig állt ott töprengve, melyik
Oldalt válassza, ha egyáltalán.

Kántor Péter fordítása

[In: ÚJ KABÁT, UTOLSÓ ESÉLY, Európa Könyvkiadó, 1993]


 Armagh, Northern Ireland, 2008

..............................................................................................................................................................................................................................

June 18, 2010

José Saramago (Portuguese, Nov. 16, 1922 – June 18, 2010)

.
"Why did we become blind, I don't know, perhaps one day we'll find out, Do you want me to tell you what I think, Yes, do, I don't think we did go blind, I think we are blind, Blind but seeing, Blind people who can see, but do not see."
           —José Saramago, Blindness


 José Saramago
R.I.P.


"Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam, mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, vakok akik látnak, vakok akik látnak és mégsem látnak.”
(José Saramago: Vakság, ford. Pál Ferenc)



..............................................................................................................................................................................................................................

June 15, 2010

Fernando Pessoa (Portuguese, June 13, 1888 — November 30, 1935)

.
The Keeper of Sheep
II
My gaze is clear like a sunflower.
It is my custom to walk the roads
Looking right and left
And sometimes looking behind me,
And what I see at each moment
Is what I never saw before,
And I’m very good at noticing things.
I’m capable of feeling the same wonder
A newborn child would feel
If he noticed that he’d really and truly been born.
I feel at each moment that I’ve just been born
Into a completely new world…

I believe in the world as in a daisy,
Because I see it. But I don’t think about it,
Because to think is to not understand.
The world wasn’t made for us to think about it
(To think is to have eyes that aren’t well)
But to look at it and to be in agreement.

I have no philosophy, I have senses…
If I speak of Nature it’s not because I know what it is
But because I love it, and for that very reason,
Because those who love never know what they love
Or why they love, or what love is.

To love is eternal innocence,
And the only innocence is not to think…
    —Fernando Pessoa as Alberto Caeiro
[Source: Poetry International Web]


 Almada Negreiros (1893-1970). Heterónimos. 1958.
[Source:  MultiPessoa]


A PILLANTÁSOM PONTOS, MINT EGY NAPRAFORGÓ
O meu olhar é nítido como um girassol.

A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
Szokásom csatangolni járt s járatlan utakon
Nézegetek jobbra, balra
És néha koronként hátrafelé…
S amit látok minden pillanatban
S az is, amit azelőtt sose láttam,
Lenyűgözi lényem,
Mert képes vagyok még az eredendő ámulatra,
Amely csak egy gyereket tölthetne el, ha születése percében
Tudatosulna benne, hogy valóban a világra jött…
Úgy érzem, minden pillanatom születés,
Rácsodálkozás a Világ örök megújhodására…

Hiszek a világban, mint egy százszorszépben,
Mert látom, de nem töprenkedem rajta,
Mivel gondolkodni annyi, mint félreérteni…

A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen
(Aki fúrton fúrt spekulál, olyan mintha a szemével volna baj),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele…
Nekem nincsen filozófiám: érzékeim vannak…
És nem azért beszélek a Természetről, mert tudom, miféle,
Hanem mert szeretem,
S aki szeret soha nem tudja, kit, mit,
Miért szeret s azt sem, szeretni mit jelent…

Szeretni: örök ártatlanság,
És az egyetlen ártatlanság, ha nem gondolkozol…

1914. március 8.
Döbrentei Kornél fordítása

[Pessoa / Alberto Caeiro: A NYÁJAK ŐRZŐJE ÉS MÁS VERSEK, ÍBISZ Könyvkiadó Bt., Budapest, 2001]
..............................................................................................................................................................................................................................

Fernando Pessoa (Portuguese, June 13, 1888 — November 30, 1935)

.
Sonnet VIII

How many masks wear we, and undermasks,
Upon our countenance of soul, and when,
If for self-sport the soul itself unmasks,
Knows it the last mask off and the face plain?
The true mask feels no inside to the mask
But looks out of the mask by co-masked eyes.
Whatever consciousness begins the task
The task's accepted use to sleepness ties.
Like a child frighted by its mirrored faces,
Our souls, that children are, being thought-losing,
Foist otherness upon their seen grimaces
And get a whole world on their forgot causing;
   And, when a thought would unmask our soul's masking,
   Itself goes not unmasked to the unmasking.


[Source: 35 Sonnets by Fernando António Nogueira Pessoa]
November 30, 2006 / Project Gutenberg Edition



Fernando Pessoa (1888-1935)


Angol szonettek
VIII.

Hány maszk és maszk a maszk alatt a lelkünk
Ábrázatán! Honnan tudja, ha kedve
Támad levetni, a lélek, hogy eltűnt
A végső maszk, és már nincs semmi fedve?
Az igazi maszk nem maszkon-belülnek
Érzik, kinéz hozzámaszkolt szem által.
Eszmélni fogtunk bár hozzá, az ügylet
Szokott módja rokon az altatással.
Mint gyerek, kit megrémít tükörarca,
Gondolatvesztő lelkünk, e gyerek,
Másságot csempész a látott grimaszra:
Egy világot az eltűnt ok helyett.
   S kiszállva lelkünk maszkabálja ellen
   Nincs gondolat, mely maszkot ne viseljen.

1913

Várady Szabolcs fordítása

[Fernando Pessoa: ARC TÖBBES SZÁMBAN, Helikon Kiadó, 1988]
..............................................................................................................................................................................................................................

William Butler Yeats (Irish, June 13, 1865 – January 28, 1939)

SUPERNATURAL SONGS

IX.  i{The Four Ages of Man}

He with body waged a fight,
But body won; it walks upright.

Then he struggled with the heart;
Innocence and peace depart.

Then he struggled with the mind;
His proud heart he left behind.

Now his wars on God begin;
At stroke of midnight God shall win.


[Source]


The National Library of Ireland
 The Life and Works of William Butler Yeats 



IX. Az ember négy korszaka

Testével vívott harcokat,
De teste győzött s fennmaradt.

Majd szívével is hadba szállt,
S elhagyta béke, tisztaság.

Majd szellemével küszködött,
Míg büszke szíve megszökött.

Most Istennel csatáz vadul -
Éjfélt üt: Isten lesz az úr.

Gergely Ágnes fordítása

[William Butler Yeats versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000]
..............................................................................................................................................................................................................................

William Butler Yeats (Irish, June 13, 1865 – January 28, 1939)

.
AGAINST UNWORTHY PRAISE

O HEART, be at peace, because
Nor knave nor dolt can break
What's not for their applause,
Being for a woman's sake.
Enough if the work has seemed,
So did she your strength renew,
A dream that a lion had dreamed
Till the wilderness cried aloud,
A secret between you two,
Between the proud and the proud.

What, still you would have their praise!
But here's a haughtier text,
The labyrinth of her days
That her own strangeness perplexed;
And how what her dreaming gave
Earned slander, ingratitude,
From self-same dolt and knave;
Aye, and worse wrong than these.
Yet she, singing upon her road,
Half lion, half child, is at peace.

[Source: Collected Poems of W. B. Yeats]



W. B. Yeats by Alvin Langdon Coburn (1882-1966)


OLCSÓ DÍCSÉRET ELLEN

Ó szív nyugodj meg – mért fáj,
Ha zúg az aljanép –
Hisz nem a tapsért írtál,
Hanem egy asszonyért.
Elég, hogy minden munkád
Amit ő ihletett,
Álom, mit oroszlán lát,
Hogy belereszket a vadon –
Kettőtök titka ez,
Két büszkét egybefon.

Mégis taps kéne hát?
De íme, a példa kemény:
Nézd élte labirintusát –
Ő áll a legközepén.
Álma sem volt elég –
Hálátlan ostobák:
Zúgott a csőcselék,
Gúnyt, mocskot rádobott...
De ő dalolva megy tovább:
Oroszlán, gyermek – és nyugodt.

Szabó T. Anna fordítása

[William Butler Yeats versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000]
..............................................................................................................................................................................................................................

June 5, 2010

F. García Lorca (Spanish, June 5, 1898 – August 19, 1936)

The Guitar 
 
The weeping of the guitar
begins.
The goblets of dawn
are smashed.
The weeping of the guitar
begins.
Useless
to silence it.
Impossible 
to silence it.
It weeps monotonously
as water weeps
as the wind weeps
over snowfields.
Impossible
to silence it.
It weeps for distant 
things.
Hot southern sands
yearning for white camellias.
Weeps arrow without target
evening without morning
and the first dead bird
on the branch.
Oh, guitar!
Heart mortally wounded
by five swords. 
 
-translated by Cola Franzen 

 Federico García Lorca
b. June 5, 1898

GITÁR

Lassú rívásba
kezd a gitár.
Széttörnek a reggel
kelyhei már.
Lassú rívásba
kezd a gitár.
Csitítani kár.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Egy hangra jár,
mint víz sírdogál,
mint hófuvásba
szél sírva száll.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Jaját zokogja
távoli tájért.
A Dél izzó homokja
fehér kaméliákért.
Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
hogy a nyíl sehova nem talál,
s az ágon az elhallgatott dal,
első halott madár.
Ó, szív, gitár!
Öt húrral, öt karddal
járt át a halál.

Vas István fordítása

[Federico García Lorca válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1977]
..............................................................................................................................................................................................................................