AZ A RÉT
Szikrázó gyerekkori rét!
Kék lepke villog fölötte.
Már soha többet az a kék!
Az ég üvegje összetörve.
Emlék kékje: vakító nyárég!
Aranykor, alvó öntudatlan.
Szívben fénylő holdmessze tájék.
Azúr lepke boldog magasban!
Ha csak egyszer egy rebbenésig!
Ha nemcsak a versbe, a szóba...
Ha csak egyszer még az a rét.
Ha egyszer még az az óra!
HÉT KÍVÁNSÁG
Egyetlen percet a szökő időből
a múló rétből egy vadrózsaágat,
azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,
egy lobbanást a bronzzal égő őszből.
Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,
egy homlok holdját, fényben fölkelőt,
őrízhessem, mint foglyát a borostyán,
egy vers zengését még a csönd előtt
ALKONYI HASONLAT
Jó volna itt maradni még.
Tudattalan-emléktelenül.
Csak, mint a kő. A víz. Az ég.
Kihúnyni csöndben, mint az alkony.
S egy sugárnyit ragyogni még.
ŐSZÖN TÚLI NYÁR
Esőben gyújtott cigaretta
fölizzó, eperszín parázsa!
Rászórom egyszer, még utolszor
- Gyulladjon föl! - a hűvös nyárra.
Tűzvész lesz, csikktűzvész, eperszín
gyümölcsök tűzéből máglya.
Szerelmek füstje illatoz.
S elszáll egy őszön túli Nyárba.
A HETEDIK SZOBA
Kastélyt emelt az alkonyat.
Sarkig kitárta énnekem:
Sétáljak át a végtelen,
tündöklő-tükrös termeken.
Mert vár a hetedik szoba.
Bíborral, éjjel ékes.
Elérek végül majd oda.
Az arcom holdfehér lesz.
A SZÍNEZÜST HALÁLIG
Ezüstös nyírfalomb fölött
bronz pillangó cikázik.
Arannyá lobbant alkonyat
kísér el hazáig.
A nehéz aranytűz mögött
a nyír ezüstje játszik,
és amikorra este lesz,
ellátni már a fák között
a színezüst halálig.
RIMBAUD HAJÓJÁN
Útra kelek majd Rimbaud hajóján.
Haláltánc nyár lesz, utolsó nyaram,
elmerülnek a multak, a bóják.
A részeg hajó imbolyog, s ragad
titkok felé. Zöldhomályú mélyek
ölelnek át és parázsló egek.
Habzsoljuk a habzó messzeséget,
a Dél Keresztje ég a csönd felett.
A kikötőktől messze ringunk, messze.
Süllyedt kincsei visszfényét reánk
ragyogja halotti ékül a tenger.
És beringunk a gyászsötét öbölbe,
hol legnémább az égmély óceán.
________
Makay Ida: A HETEDIK SZOBA, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986.
