Twelve o'clock.
Along the reaches of the street
Held in a lunar synthesis,
Whispering lunar incantations
Dissolve the floors of memory
And all its clear relations
Its divisions and precisions,
Every street lamp that I pass
Beats like a fatalistic drum,
And through the spaces of the dark
Midnight shakes the memory
As a madman shakes a dead geranium.
Half-past one,
The street-lamp sputtered,
The street-lamp muttered,
The street-lamp said, "Regard that woman
Who hesitates towards you in the light of the door
Which opens on her like a grin.
You see the border of her dress
Is torn and stained with sand,
And you see the corner of her eye
Twists like a crooked pin."
The memory throws up high and dry
A crowd of twisted things;
A twisted branch upon the beach
Eaten smooth, and polished
As if the world gave up
The secret of its skeleton,
Stiff and white.
A broken spring in a factory yard,
Rust that clings to the form that the strength has left
Hard and curled and ready to snap.
Half-past two,
The street lamp said,
"Remark the cat which flattens itself in the gutter,
Slips out its tongue
And devours a morsel of rancid butter."
So the hand of the child, automatic,
Slipped out and pocketed a toy that was running along the quay.
I could see nothing behind that child's eye.
I have seen eyes in the street
Trying to peer through lighted shutters,
And a crab one afternoon in a pool,
An old crab with barnacles on his back,
Gripped the end of a stick which I held him.
Half-past three,
The lamp sputtered,
The lamp muttered in the dark.
The lamp hummed:
"Regard the moon,
La lune ne guarde aucune rancune,
She winks a feeble eye,
She smiles into corners.
She smooths the hair of the grass.
The moon has lost her memory.
A washed-out smallpox cracks her face,
Her hand twists a paper rose,
That smells of dust and eau de Cologne,
She is alone
With all the old nocturnal smells
That cross and cross across her brain."
The reminiscence comes
Of sunless dry geraniums
And dust in crevices,
Smells of chestnuts in the streets,
And female smells in shuttered rooms,
And cigarettes in corridors
And cocktail smells in bars.
The lamp said,
"Four o'clock,
Here is the number on the door.
Memory!
You have the key,
The little lamp spreads a ring on the stair.
Mount.
The bed is open; the tooth-brush hangs on the wall,
Put your shoes at the door, sleep, prepare for life."
The last twist of the knife.
RAPSZÓDIA EGY SZELES ÉJSZAKÁN
Tizenkét óra.
Véges-végig az utca
Holdas szintézisében
Sustorgó holdas bűvigék
Szétoldják az emlékezet
Világos viszonylatait,
Felosztott pontos szintjeit.
Ahogy megyek, az utcai lámpák
Mint végzetes dobok peregnek,
S a sötétség térein át
Éjfél rázza az emlékezetet
Mint őrült egy holt pelargóniát.
Fél kettő,
Az utcai lámpa szortyogott,
Az utcai lámpa mormogott,
Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt,
Ki a kapukból rávigyorgó fényben
Tefeléd tétováz.
Látod, ruhája szegélye
Homokos és szakadt,
S látod a szeme zugában
A tűgörbe vonalat."
Az emlékezet a szárazra vet
Rengeteg görbe holmit.
Egy görbe ágat a fövenyen
Simára szíva és kisimítva,
Mintha elárulná a világ
Merev és fehér
Csontváza titkát.
Egy törött rugót a gyárudvaron,
Rozsda a formán, melyet az erő ott hagyott
Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen.
Fél három,
Az utcai lámpa szólt:
„Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába,
Kinyújtja nyelvét
S egy morzsa avas vajat befal."
És a gyerek keze gépiesen
Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén.
Semmit se láthattam a gyerek szemében.
Láttam én szemeket az utcán,
Fürkésztek kivilágított redőnyön át,
S egy tóban egy délután
Egy vén rák, kullancsok a hátán,
Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam.
Fél négy,
A lámpa szortyogott,
A lámpa mormogott a sötétben,
A lámpa hümmögött:
„Nézd csak a holdat,
La lupe ne garde aucune rancune,
Kacsint kicsit,
Zugokba belemosolyog.
A fű haján végigsimít.
A hold emlékezete eltűnt.
Lesikált himlőhely repedése arcán,
Por- és otkolónszagú
Papírrózsa kezében,
Egyedül van egészen
Mind a régi éji illatokkal,
Mik átsuhannak agyán."
Az emlékezetbe visszacsap
Naphíjas pelargóniák hervadása,
Hasadékok pora,
Utcákon a gesztenyeszag,
És nők szaga redőnyök mögötti szobákban
S cigarettáké folyosókon
S bárok koktélszaga.
A lámpa szólt:
„Négy óra,
Itt a szám az ajtón.
Emlékezet!
Nálad a kulcs,
A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn.
Menj föl.
Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg,
Tedd a cipődet az ajtó elé,
Aludj, légy az életre kész."
Végsőt csavarodik a kés.
Vas István fordítása
_____
T.S. Eliot versei, Európa, Budapest, 1978
.
Tizenkét óra.
Véges-végig az utca
Holdas szintézisében
Sustorgó holdas bűvigék
Szétoldják az emlékezet
Világos viszonylatait,
Felosztott pontos szintjeit.
Ahogy megyek, az utcai lámpák
Mint végzetes dobok peregnek,
S a sötétség térein át
Éjfél rázza az emlékezetet
Mint őrült egy holt pelargóniát.
Fél kettő,
Az utcai lámpa szortyogott,
Az utcai lámpa mormogott,
Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt,
Ki a kapukból rávigyorgó fényben
Tefeléd tétováz.
Látod, ruhája szegélye
Homokos és szakadt,
S látod a szeme zugában
A tűgörbe vonalat."
Az emlékezet a szárazra vet
Rengeteg görbe holmit.
Egy görbe ágat a fövenyen
Simára szíva és kisimítva,
Mintha elárulná a világ
Merev és fehér
Csontváza titkát.
Egy törött rugót a gyárudvaron,
Rozsda a formán, melyet az erő ott hagyott
Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen.
Fél három,
Az utcai lámpa szólt:
„Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába,
Kinyújtja nyelvét
S egy morzsa avas vajat befal."
És a gyerek keze gépiesen
Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén.
Semmit se láthattam a gyerek szemében.
Láttam én szemeket az utcán,
Fürkésztek kivilágított redőnyön át,
S egy tóban egy délután
Egy vén rák, kullancsok a hátán,
Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam.
Fél négy,
A lámpa szortyogott,
A lámpa mormogott a sötétben,
A lámpa hümmögött:
„Nézd csak a holdat,
La lupe ne garde aucune rancune,
Kacsint kicsit,
Zugokba belemosolyog.
A fű haján végigsimít.
A hold emlékezete eltűnt.
Lesikált himlőhely repedése arcán,
Por- és otkolónszagú
Papírrózsa kezében,
Egyedül van egészen
Mind a régi éji illatokkal,
Mik átsuhannak agyán."
Az emlékezetbe visszacsap
Naphíjas pelargóniák hervadása,
Hasadékok pora,
Utcákon a gesztenyeszag,
És nők szaga redőnyök mögötti szobákban
S cigarettáké folyosókon
S bárok koktélszaga.
A lámpa szólt:
„Négy óra,
Itt a szám az ajtón.
Emlékezet!
Nálad a kulcs,
A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn.
Menj föl.
Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg,
Tedd a cipődet az ajtó elé,
Aludj, légy az életre kész."
Végsőt csavarodik a kés.
Vas István fordítása
_____
T.S. Eliot versei, Európa, Budapest, 1978
.
