(1964. szeptember 20.)
AZ ELLENSÉG KERESÉSE
Kire kell most haragudni?
A gazdagra vagy a szegényre?
Az őszintére vagy a hazugra?
A gyávára vagy a bátorra?
A nagyszájúra vagy a hallgatagra?
Kitől kell most félni?
Önmagunktól vagy másoktól?
A jóktól vagy a rosszaktól?
Önmagamtól vagy a tévképzeteimtől?
A jótól vagy a rossztól?
Kiben kell most bízni?
A gazdagban vagy a szegényben?
A rendőrben vagy a rendben?
A hívőben vagy a kételkedőben?
A kétségekben vagy a bizonyosságban?
Miben kell most bízni?
A gazdagságban vagy a szegénységben?
A jövőben vagy a múltban?
A bizalomban vagy a bizonytalanságban?
A semmiben vagy semmiben?
Kire kell most hallgatni?
Az ösztönökre vagy a gyávaságra?
A vigyorgóra vagy a vicsorgóra?
A kutyasétáltatóra vagy a kutyára?
Aki beszél vagy aki hallgat?
Ki elől kell menekülni?
Az árnyékunk vagy a hülyeségünk,
a sikereink vagy a kudarcaink,
az álarcunk vagy az arcunk elől?
A kutyák elől vagy a farkasok elől?
Ki miatt nem lehet semmi baj?
Senki vagy semmi,
mindenki vagy valaki miatt?
Ami a sors könyvébe bele van
írva vagy amit kitéptek belőle?
KÖZÉPKORI BUDDHAFEJ-TÖREDÉK
Nem ismerhettük jobb szemét,
mely bizonnyal nem különbözött
a baltól. Az arcról a festék
a fáig lekopott, és a fa
majdnem ezer éves.
De az arc még mindig fiatal.
Kicsit pufók. A füle hiányzik,
ám így is meghallja a suttogást,
a légkondicionáló zaja
pedig úgysem érdekes.
Homlokán egy drágakő lehetett,
hogy az értetlent eligazítsa,
hová is tartozik, akit lát,
és hová is tartozik, aki nézi.
Nincs ott a jel. Kiesett. Kilopták.
Így hát nekünk magunknak kell
megítélnünk, hová tartozunk.
A haj szabályos csigákba és
kontyba rendezve: Nekünk
magunknak kell megítélni,
hogy az élet megváltoztatható-e.
A RODOLFO-ELV
Figyeljék a kezem, mert csalok, mondta Rodolfo.
De mindig rosszfelé néztünk.
A hatalmi Rodolfók (elnézést a mestertől, hogy a nevét
ilyen kontextusba teszem)
persze nem ennyire ügyesek.
Látom a kezüket,
mi minden van benne, undor kimondani.
Mindaz, ami nekem is kéne,
önszeretet, a kétségek teljes hiánya,
feltétlen bizalom önmaguk iránt,
a többiek magabiztos utálata.
Ó, nagyon is kéne ez nekem, magánhasználatra:
a félőrült önteltség, ami körülvesz, mint egy burok.
Szeretnék félőrült lenni,
szeretnék öntelt lenni, lehet,
hogy mind a kettő vagyok is.
De nem eléggé.
Rodolfo, figyelem a kezed,
és nem csalsz.
Te csakugyan varázsló vagy, ez a csalás a dologban,
és bűvésznek adod el magad.
Az elhivatottakat nem lehet utánozni.
