Pages

February 23, 2014

René Char (1907-1988)

Brassaï: René Char dans sa chambre à l’hôtel Lutèce, 1952

A könyvtár lángban áll

                                              Georges Braque-nak

Ez ágyú torkán át havazik. A pokol volt fejünkben. Ugyanakkor itt a tavasz ujjaink hegyén. Az újra engedélyezett, gyors lépés ez, a szerelmi lázban égő föld, a buján sarjadó füvek.

Mint minden más, a szellem is rengett.

A jövőben van a sas.

Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe.

Hogyan jött rám az írás? Mint madárpihe az ablakomra télen. S a tűzben kitört nyomban a parázsló fahasábok harca, ami még ma sem ért véget.

A köznapi tekintet selymes városai, más városok közé elhelyezve, az általunk egyedül kijelölt utcákkal, a figyelmeinkre válaszoló villámok szárnya alatt.

Mindennek ujjongó örömünneppé kellene válnia bennünk, amikor valami, amit előre nem láttunk, aminek irányt nem mi mutatunk, s ami a szívünkhöz szól majd, pusztán a saját erejéből, beteljesül.

Szondázzuk tovább a mélységeket, beszéljünk tovább egyenletes hangon, csoportokba rendezett szavakkal, végül elnémítjuk mind ama kutyákat, elérjük, hogy belevesszenek a füvek közé, zavaros szemmel figyelve ránk, miközben hátukat eltörli majd a szél.

Nem egy pillanatig tart, számomra folyamatos a villám.

Csak a felebarátom, a társnő vagy a társ tud fölébreszteni tompultságomból, indíthatja be költészetemet, lendíthet a régi pusztaság határai ellen, hogy győzedelmeskedjem rajtuk. Semmi más. Se mennyország, se kiváltságos föld, se remegést kiváltó dolgok.
Fáklya, csak vele táncolok.

Nem kezdhetünk el verset önmagunkra vagy a világra vonatkozó csipetnyi hiba nélkül, az első szavakban naivitási vakfolt nélkül.

A versben minden szót vagy csaknem mindet az eredeti értelmében kell fölhasználni. Némelyek, elszabadulva, többértelműekké válnak. Vannak értelmüket vesztők. A Magányos csillagképe feszes.

A költészet fogja halálomat elrabolni.

Miért porlasztott vers?  Azért, mert a Haza felé tartó utazás végén, a születés előtti homály és a földi könyörtelenség után a vers végessége fény, a lét adománya az életnek.

A költő nem őrzi meg, amit fölfedez; lemásolva nyomban elveszti. Ebben rejlik újdonsága, végtelensége és kockázata.

Hivatásom élenjáró hivatás.

Az emberekkel születünk, s az istenek közt vigasztalanul halunk meg.

A magot befogadó föld szomorú. Az oly sokat kockáztató mag boldog.

Van olyan átok, amelyik semmilyen másikra nem hasonlít. Valamiféle tunyaságban káprázik, nyájas természetű, és megnyugtató arcvonásokat ölt magára. Ám micsoda lendület, a színlelést elvetve, micsoda gyors vágta a célba! Mivel az árnyék, ahol építkezik, ravasz, a környék tökéletesen titkos, valószínűleg kivonja magát a néven nevezés alól, s mindig időben elsuhan. Néhány látnok fátyolos égboltjára elég rémítő példázatokat vázol.

Mozdulatlan könyvek. Napjainkba ruganyosan mégis beférkőznek, s ott panaszt hallatnak, bálokat nyitnak.

Hogyan mondjam ki szabadságomat, ámulatomat az ezernyi kitérő végére jutva: nincs padlat, nincs mennyezet.

Néha fiatal ló, távoli gyerek árnyképe közeledik járőrként homlokom felé, s gondom rúdját átugorja. Akkor a fák alatt megszólal újra a forrás.

Szeretnénk ismeretlenek maradni ama nők kíváncsisága számára, akik szeretnek minket. Mi is szeretjük őket.

A fénynek van kora. Az éjszakának nincsen. De milyen volt ama hiánytalan forrás pillanata?

Ne legyen több fölfüggesztett s mintegy behavazott halál. Egy legyen csak, jó homokból. És föltámadás nélkül.

Álljunk meg ama teremtések közelében, akik el tudnak szakadni erőforrásaiktól, jóllehet számukra alig van vagy nincs is visszavonulás! A várakozás szédítő álmatlanságot vés beléjük. A szépség virágkalapot rak fejükre.

Törékenységtek, veszélyes álmotok egy köteg nádra bízó madarak, ha beáll a hideg, mennyire hasonlítunk rátok!

Csodálom a valamit megtöltő kezeket, s hogy párosítsanak, hogy összefűzzenek, a kockázatot elutasító ujjakat.

Néha elgondolom, hogy létezésünk áramlása alig érthető, mivel nemcsak szeszélyes hatalmának engedelmeskedünk, hanem a karok és lábak könnyű mozgásának is, amik odavinnének minket, ahová örömest mennénk, a sóvárgott partra, szerelmek elébe, miknek eltérései gazdagítanának, ám e mozgás teljesítetlen marad, gyorsan képpé halványodik, ahogy golyóvá az illat emlékezetünkben.
Vágyakozás, vágy, te tudod, sötétségünkből hasznot nem húzunk, csak néhány igazi hatalomtól, melyek láthatatlan lángokkal, láthatatlan láncokkal vannak ellátva, s magukat föltárva, lépésről lépésre, minket ragyogtatnak.

A szépség egyedül veti meg fenséges ágyát, szokatlanul építi fel hírnevét az emberek között, mellettük és mégis távolságot tartva.

Vessünk nádat és műveljünk szőlőt a domboldalakon, szellemünk sebeinek partján! Kegyetlen ujjak, óvatos kezek, ez a bolondos hely kedvező.

Aki kitalál, azzal ellentétben, aki fölfedez, nem tesz hozzá a dolgokhoz, nem ad a teremtményeknek csak álarcokat, válaszfalakat, vasgálicot.

Végre az egész élet, amikor szerelmes igazságod gyöngédségét mélységedből kiszakítom!

Maradjatok a felhő közelében! Virrasszatok a szerszám mellett! Minden magot utálat övez.

Emberek jótékonysága bizonyos csikorgó reggeleken. Az őrjöngő levegő nyüzsgésében fölemelkedem, magamba zárkózom, föl nem falt rovar, üldözött és üldöző.

Szememben e zord alakzatú vizekkel, ahol szétszakadt csokrokban úszik el a zöld hegység minden virága, a Hórák az istenekkel házasodnak.

Friss nap, aminek a liánja vagyok.

Parancs János fordítása

___________
René Char: A könyvtár lángban áll (124-128. old)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989 

LA BIBLIOTHEQUE EST EN FEU 

Par la bouche de ce canon il neige. C'était l'enfer dans notre tête. Au même moment c'est le printemps au bout de nos doigts. C'est la foulée de nouveau permise, la terre en amour, les herbes exubérantes.

L'esprit aussi, comme toute chose, a tremblé.

L'aigle est au futur.

Toute action qui engage l'âme, quand bien même celle-ci en serait ignorante, aura pour épilogue un repentir ou un chagrin. Il faut y consentir.


Mascha Kaléko (b. Golda Malka Aufen, 1907-1975)



Für Einen

Die Andern sind das weite Meer.
Du aber bist der Hafen.
So glaube mir: kannst ruhig schlafen,
Ich steure immer wieder her.

Denn all die Stürme, die mich trafen,
Sie ließen meine Segel leer.
Die Andern sind das bunte Meer,
Du aber bist der Hafen.

Du bist der Leuchtturm. Letztes Ziel.
Kannst Liebster, ruhig schlafen.
Die Andern... das ist Wellenspiel,
Du aber bist der Hafen.






.

February 22, 2014

Stefan Zweig (November 28, 1881 – February 22, 1942)


"A sakkjátéknak megvan az a csodálatos előnye, hogy az intellektuális energiákat egészen szűk körre korlátozza, s így a legmegerőltetőbb szellemi tevékenység után sem merül ki az agy, sőt inkább felélénkül, felfrissül. Eleinte gépiesen játszottam le a mesterjátszmákat, egyiket a másik után. Lassan kezdtem csak érteni és élvezni a játszmák művészi szépségét. Megismerkedtem a támadásban és a védekezésben egyaránt kifejezésre jutó apró ravaszságokkal, cselekkel, fogásokkal. Megtanultam az előrelátás, a kombináció és riposzt technikáját, és ráismertem egyéni játékmodoráról az egyes sakkmesterekre, ahogy egy-két sor után ráismer az ember egy vers költőjére. Eleinte időtöltő tevékenység volt a játék számomra, s most komoly élvezetté vált. 
(...)
Annyi azonban bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy a sakk játék lévén, melyben a véletlennek semmi szerepe sincs, önnönmaga ellen senki sem sakkozhat; ez teljes képtelenség, önellentmondás. A sakk érdekessége éppen abban rejlik, hogy két különböző agyban különbözőképpen alakul ki a játszma menete, s hogy ebben a helyzetben, a fekete nem ismerheti előre a fehér szándékait, de kikövetkeztetheti és keresztezheti. A fehér viszont a fekete titkos terveinek megvalósítását akarja megelőzni, ellensúlyozni. Ha mármost a fekete és fehér egyazon személy, ebből az a képtelen helyzet áll elő, hogy ugyanaz az agy egy időben tud és nem tud valamit. Amikor a fehéret képviseli, tökéletesen elfelejti, amit egy perccel ezelőtt mint fekete tervezett. Az ilyen kettős gondolkozás tulajdonképpen az öntudat teljes hasadását tételezi fel, az agyműködés mechanikus szabályozhatóságát, tetszőleges ki- és bekapcsolódását.

Egyedül sakkozni éppen olyan paradoxon, mintha valaki saját árnyékát akarná átugrani."

Stefan Zweig: Sakknovella (Schachnovelle) - ford. Fónagy Iván


"I was occupied without exhausting myself, for the wonderful advantage of the game of chess is that, by concentrating your intellectual energies into a strictly limited area, it doesn’t tire the brain even with the most strenuous thinking, but instead increases its agility and vigour. Gradually, in what at first had been purely mechanical repetitions of the championship matches, an artistic, pleasurable understanding began to awaken in me. I learned to understand the subtleties of the game, the tricks and ruses of attack and defence, I grasped the technique of thinking ahead, combination, counter-attack, and soon I could recognize the personal style of every grand master as infallibly from his own way of playing agame as you can identify a poet’s verses from only a few lines. What began as mere occupation to fill the time became enjoyment
(...)
But even the briefest reflection should be enough to show that as chess is a game of pure thought involving no element of chance, it’s a logical absurdity to try playing against yourself. At heart the attraction of chess resides entirely in the development of strategies in two different brains, in the fact that Black doesn’t know what manoeuvres White will perform in this war of the mind, and keeps trying to guess them and thwart them, while White himself is trying to anticipate and counter Black’s secret intentions. If Black and White were one and the same person, you’d have the ridiculous state of affairs where one and the same brain simultaneously knows and doesn’t know something, and when operating as White can forget entirely what it wanted and intended a minute ago when it was Black. Such dual thinking really presupposes a complete split of consciousness, an arbitrary ability to switch the function of the brain on and off again as if it were a mechanical apparatus. 

Wanting to play chess against yourself is a paradox, like jumping over your own shadow."

from "Chess Story (The Royal Game)" by Stefan Zweig, tr. by Anthea Bell

_______________


Stefan Zweig: Könyves Mendel

February 21, 2014

Wystan Hugh Auden (21 February 1907 – 29 September 1973)


RECITATIVE

If the muscle can feel repugnance, there is still a false move to be made;
If the mind can imagine tomorrow, there is still a defeat to remember;
As long as the self can say "I", it is impossible not to rebel;
As long as there is an accidental virtue, there is a necessary vice:
And the garden cannot exist, the miracle cannot occur.
For the garden is the only place there is, but you will not find it
Until you have looked for it everywhere and found nowhere that is not a desert;
The miracle is the only thing that happens, but to you it will not be apparent,
Until all events have been studied and nothing happens that you cannot explain;
And life is the destiny you are bound to refuse until you have consented to die.
Therefore, see without looking, hear without listening, breathe without asking:
The Inevitable is what will seem to happen to you purely by chance;
The Real is what will strike you as really absurd;
Unless you are certain you are dreaming, it is certainly a dream of your own;
Unless you exclaim – "There must be some mistake" – you must be mistaken.

from For the Time Being: A Christmas Oratorio by W.H.Auden (1941-1942)


RECITATIVO

Ha izmod vonakodik, még mindig marad egy hamis mozdulatod;
ha holnapba lát is a szem, még mindig marad egy kudarc, ami eszedbe jut,
mindaddig, míg valaki azt mondhatja, hogy "Én", fel nem lázadni lehetetlen;
mindaddig, míg lehet véletlen erény, van bűn, amely szükségszerű:
és nem létezhet a kert, és nem eshet meg a csoda.
Mert nincs más hely, csak a kert, meg mégse találod,
amíg nem kerested mindenütt úgy, hogy seholse találtad, csak a pusztaságban;
mert nem is történik más, csak a csoda, de fel nem tárul előtted,
míg át nem értettél mindent, ami történt, és semmi sem történhet, aminek ne tudnád a magyarázatát;
s az élet az a végzet, amit nem tudsz vállalni, amíg a halált el nem fogadod.
Ennélfogva láss, de ne nézz, hallj, de ne hallgass, mondj, de ne kérdezz:
ez az Elkerülhetetlen, amiről úgy érzed, merőben esetleges;
az a Valódi, ami valóban döbbenetesen elhihetetlen;
amíg csak bizonyos nem vagy benne, hogy álmodsz, bizonnyal a te álmod ez az egész;
amíg csak nem kiáltod: "Valami tévedés lesz"
– biztos, hogy részed a tévedés.

Somlyó György fordítása


__________
Wystan Hugh Auden válogatott versei (130. old.)
Kozmosz Könyvek, 1980
Fotó: W.H. Auden, 1930 - Cecil Beaton / NPG

.

Márai Sándor (1900. ápr. 11 - 1989. febr. 21.)

Verses Könyv (1944-1945) 
Versciklus Egy-Hetvenkettő
RÉSZLET

EGY

A körök körbe s lefele vezetnek,
Az élet minden körrel hűvösebb.
Adj pontosabb hangzást az ékezetnek!
Ne mondj te titkosat, se bűvöset,
Csak azt a szót mondd... Mint a víz a kőből,
Bokorból láng s égből tüzes kövek:
Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl
És utánunk halnak az istenek.

NÉGY

A világ füst, a szó kemény valóság,
Sírodon közönnyel nőnek a rózsák.
Egy szó is nő a sivatag időben,
Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem
Szerencsétlen, mi néked a világ itt?
A mélyvízi hal teste is világít,
Az emberiség meghal és a porban
Gyíkok osonnak hosszú libasorban.

HUSZONEGY

Ki elszánta magát a halálra,
Figyelmes lesz, mint a jó süketek.
Egy tárgyra néz és az egészet látja,
És az egészben lát egy részletet.
Minden közel jön hozzá, mint az őzek
és minden messze, mint a sós vizek.
A végtelen számára ismerősebb
És a közel kancsin idegenebb.

HARMINCKILENC

S mint a kártyás, hajnal felé, ha sárga
Ujjaival a frakknadrág zsebében
Pisztolyt keres, s egy hang ezt mondja: "Még nem!" –
Hőkölj meg és nézz vissza a világra.
Mi maradt még? A hold, Kína, a fjordok –
Szent Ferenc pőrén s halottan volt boldog, –
Vesztettél, állj fel és köszönj. Szemed
Megint a Csillagra emelheted.

ÖTVENHAT

Magyarul akarsz szólni magyarokhoz,
Beszélni Világról és Értelemről,
Könyveket írsz (akad közötte sok rossz),
Kürtöd nincs és Jericho össze nem dől,
De hangodra felel néha egy lélek.
Szavad zavaros porfelhőket ver fel
S amíg kutyáddal sétálsz és öregszel,
Csivog s vinnyog az irodalmi élet.

ÖTVENHÉT

Otthon vagy? Hol vagy "otthon"? Csak a nyelvben,
Minden más fonák, zavaros, homályos.
Mint egy barokk képen - arany keretben
Egy férfi –, idegen vagy és magányos.
Sikered van és tudod: félreértés,
Gáncsolnak, s nem tud fájni semmi sértés.
A "Krisztiná"-ban polgár vagy, honos
Szerkesztő úr s házrésztulajdonos.

HATVAN

Az Értelem torz vigyorral kísért meg,
A Haladás lárvát visel, halott
Álcát, a sátán vigyoroghatott
Így a Hegyen, mikor embert kísértett.
Nagy vásárt csap – hisz marad is, meg jut is –
S a piacon ugrál, visít a bugris,
Árul, mint régen a züllött papok,
Búcsút, kötést és mézes madzagot.

HATVANEGY

Az eszelős zaj felveszi magányod
Barlangod előtt nyögnek a sakálok
Bűzös nyál és frecskelő lepedék
Rondítja az írástudók kezét
Kereszténység! – rikoltják, – Haza! Fajta!
Két telt pofára lakomáznak rajta
És – úgy fájt, hogy nem mondod ki azóta –
Szennyes szájukban jelszó Európa.

HATVANKETTŐ

És a haza? Mit válaszol? A drága
Hangszer, az anyanyelv, most mit felel?
Visszhangzik-e, mint Petőfi szavára,
Vallja-e, hogy most "élni, halni kell"?
Felel – s hátrálva, megborzongva hallod:
Hazám, Arany hazája, ez a hangod?...
Teli tüdővel árul és tagad
Mindent, mi örökségbe rámaradt.

HATVANHÁROM

Tagadja az Értelmet és a szűzi
Eszmét, a nemes szavak lovagi
Kardvillanását, jó hit már nem űzi
Vérét a szabadságért ontani.
Mit csinál? Pusmog. Markát tartja. Árul
Származást, hitet, világnézetet.
Büszkén beszél a zsidó patikárul
Melyet "igényelt" s ki nem fizetett.

HATVANNÉGY

A nemzet?... Ez a hangja? Eszme, hűség,
Igazság hangja?... Nem feledted el:
Ez a hang súgta: "mintha pásztortűz ég..."
És: "... lassan szállj és hosszan énekelj"?
Ez sírt, hörgött a döblini szobában?
Anyanyelved volt: hitted, hogy anyád van,
Hallgatod s nem hiszel többé soha:
Nem anya ez. Rút, rideg mostoha.

HATVANÖT

Lúdbőrözöl, hátrálsz. Hang bőg a sötétben,
Gépi hang, szűkölő, ősemberi -
Mene, tekel, ufarsin ég az égen.
Írták fényszórók szellemkezei,
Székesegyházak s jogrendek omolnak,
Ezer év emelte, szemétdomb holnap
S mert az Értelemnek nincs szava többé már,
A nagy díszlet szétesik, mint egy kővár.

HATVANHAT

No, ülj a földre és voníts. Ha kedved
Így tartja éppen, hát voníts. Hazátlan,
Ődöngj holdfényben és esőkabátban,
Keresd helyét lábnyomnak s kerevetnek.
Itt egy jelző hever, amott egy vásott
Plakát ígér "bőrtalpú lábbeli"-t.
Halottaid holnap mélyebbre ásod
S egyszer tán hűlt helyed is meglelik.

HATVANHÉT

Oly tisztán, mint hegyi víz, olyan éles
Hideg fénnyel, mint a holdsugarak,
Úgy tudjad, mint a vadállat, ha éhes,
Mint tigris, mikor nyers húsba harap.
Tudjad, mint a föld a napot, a hajnal
Az illó szellőt, hús a végzetet:
Hasztalan hívsz segítséget a dallal,
Ki emberrel szerződött, elveszett.


_______
Márai Sándor: Összegyűjtött versek, Helikon Kiadó, 2004

.

February 20, 2014

Borbély Szilárd (1964. november 7.- 2014. február 19.)


Forrás: dehir.hu
 Ámor & Psziché-szekvenciák
XL 
Az  Űrpillangó enigmája

A szíve, mintha volna már halott
a visszaúton, ahol elhagyott
az égen, mintha minden csillagot
hol összetört, mert vére már fagyott
mint ősszel is, vagy télen csillogott
a jég alatt lebegve, mint egy titkos
nagy lepkeraj sok szárnya csapkodott
az űrben, ahol nincsen semmi biztos
csak emléke egy nyelvnek, ahogy száll át
a pillangónyi jelkép, mert halott:
csak lelke van, de vére nincs, madárláb
lép át a várakozó jelentéseken
a semmibe, ahol már nem is várták,
mint súlytalan, kitörlött értelem.

XXXV 
A számítógép este

Vannak azok a pillanatok este amikor
az ember fáradt már bármit csinálni.
Csak ül csendben. Még nem álmos, de
nem is friss. Olvas néhány Kosztolányi

sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról,
elmúló időről. Mert az idő is olyan, mint
az élet: csupán a testen hagy nyomot.
A tudatban, a lélekben, vagy a nyelv
 
viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valaki
kinéz az ablakon, hogy távol a csillagok
vajon mit is csinálnak. Elgondolkodik azon,

hogy a föld és a csillagok közt élt ő. Fél
elaludni. Mint a gyerek este, kifogást
keres. Amíg táncol a képernyőkímélő.

.,.,.,.,.,.,.,.

[lassan meg ezt azt

Lassan megértem ezt is azt amazt is
mikor már késő van meg' érteni
hogy mi is volt amiről hallgatott
az a bizonyos helyzet akkor ott
amit akkor ott még nem is sejtettem
hogy késve azt is egyszer majd megértem.

[az életem az

Az életem az mindenütt követ
ha alszom is csak azt hiszem hogy nem
ha alszom az élettel alszom el
ha ébredek életre ébredek
az élet bennem mindig láthatatlan
csak jön meg megy bennem mozog beszél
vagy én beszél ő hallgat engemet
az életem én nem is ismerem
az élet folyton történik velem
nem jó nem rossz hanem csak életem
az életemről én beszélgetek
másoknak akiktől elbúcsúzom
az életemmel azt hogy itt vagyok
nem is tudom mit mondhatnék neki
ha elhagyna az élet engemet.

[ha menni kell

Ha menni kell oly jó voln még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó voln még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.  


.,.,.,.,.,.,.,.

Legyen neked könnyű a föld!
R.I.P.



__________

Borbély Szilárd: Halotti pompa, Kalligram, Pozsony, 2004
Borbély Szilárd: Mint. minden. alkalom., JAK, Balassi Kiadó, 1995

February 19, 2014

André Breton (19 February 1896 – 28 September 1966)

L'UNION LIBRE

Ma femme à la chevelure de feu de bois
    Aux pensées d'éclairs de chaleur
    À la taille de sablier
Ma femme à la taille de loutre entre les dents du tigre
Ma femme à la bouche de cocarde et de bouquet d'étoiles de dernière grandeur
    Aux dents d'empreintes de souris blanche sur la terre blanche
    À la langue d'ambre et de verre frottés
Ma femme à la langue d'hostie poignardée
    À la langue de poupée qui ouvre et ferme les yeux
    À la langue de pierre incroyable
André Breton et Suzanne Muzard, rue Fontaine, 1929 
andrebreton.fr
Ma femme aux cils de bâtons d'écriture d'enfant
    Aux sourcils de bord de nid d'hirondelle
Ma femme aux tempes d'ardoise de toit de serre
    Et de buée aux vitres
Ma femme aux épaules de champagne
    Et de fontaine à têtes de dauphins sous la glace
Ma femme aux poignets d'allumettes
Ma femme aux doigts de hasard et d'as de cœur
    Aux doigts de foin coupé
Ma femme aux aisselles de martre et de fênes
    De nuit de la Saint-Jean
    De troène et de nid de scalares
    Aux bras d'écume de mer et d'écluse
    Et de mélange du blé et du moulin
Ma femme aux jambes de fusée
    Aux mouvements d'horlogerie et de désespoir
Ma femme aux mollets de moelle de sureau
Ma femme aux pieds d'initiales
    Aux pieds de trousseaux de clés aux pieds de calfats qui boivent
Ma femme au cou d'orge imperlé
Ma femme à la gorge de Val d'or
    De rendez-vous dans le lit même du torrent
    Aux seins de nuit
Ma femme aux seins de taupinière marine
Ma femme aux seins de creuset du rubis
    Aux seins de spectre de la rose sous la rosée
Ma femme au ventre de dépliement d'éventail des jours
    Au ventre de griffe géante
Ma femme au dos d'oiseau qui fuit vertical
    Au dos de vif-argent
    Au dos de lumière
    À la nuque de pierre roulée et de craie mouillée
    Et de chute d'un verre dans lequel on vient de boire
Ma femme aux hanches de nacelle
    Aux hanches de lustre et de pennes de flèche
    Et de tiges de plumes de paon blanc
    De balance insensible
Ma femme aux fesses de grès et d'amiante
Ma femme aux fesses de dos de cygne
Ma femme aux fesses de printemps
    Au sexe de glaïeul
Ma femme au sexe de placer et d'ornithorynque
Ma femme au sexe d'algue et de bonbons anciens
Ma femme au sexe de miroir
Ma femme aux yeux pleins de larmes
    Aux yeux de panoplie violette et d'aiguille aimantée
Ma femme aux yeux de savane
Ma femme aux yeux d'eau pour boire en prison
Ma femme aux yeux de bois toujours sous la hache
    Aux yeux de niveau d'eau de niveau d'air de terre et de feu.

1931 


 Photography album with Suzanne Muzard by André Breton




A SZABAD TÁRSULÁS

Asszonyom haja rőzsetűz
   Gondolatai forró villámok
   Alakja homokóra
Asszonyom alakja tigrisfogak közé került vidra
Asszonyom szája a végső nagyságrendű csillagok kokárdája és bokrétája
   Fogai fehér földön fehéregerek nyomai
   Nyelve ámbra és dörzsölt üveg
Asszonyom neve tőrrel átszúrt ostya
   Nyelve szemnyitó-hunyó baba
   Nyelve hihetetlen kő
Asszonyom szempillái gyerek-írás rúdjai
   Szemöldöke fecskefészek szegélye
Asszonyom halántéka melegház tetőcserepe
   És ablaküvegen pára
Asszonyom válla pezsgő
   delfinfejű forrás a tükör alatt
Asszonyom csuklója gyufaszál
Asszonyom ujja véletlenség és kőr ász
   Ujja learatott széna
Asszonyom hónalja menyét és bükkmakk
   Szent Iván éjén
   Fagyalbokor és csigahéj
   Karja tengerhab és gát
   És gabonák és malomnak keveréke
Asszonyom combja rakéta
   Mozgása óraszerkezet és kétségbeesés
Asszonyom bokája bodzabél
Asszonyom lába iniciálé
   Lába kulcsköteg és részeg hajóácsok
Asszonyom nyaka hántolatlan árpa
Asszonyom torka aranyvölgy
   És zuhatag ágyban találka
   Keble éj
Asszonyom keble tengeri vakond túrása
Asszonyom keble rubin szakadék
   Keble harmatos rózsa rémképe
Asszonyom hasa a napok-éjek kitárt legyezője
   Hasa óriási köröm
Asszonyom háta fölfelé menekülő madár
   Háta kéneső
   Háta sugár
   Tarkója görgő szikla és áztatott kréta
   És pohár hullása melyből ittak éppen
Asszonyom csípője hajócska
   Csípője ragyogás és nyílvessző tolla
   És fehér páva tollainak szára
   Rejtett ringással
Asszonyom tompora homokkő és cement
Asszonyom tompora hattyú háta
Asszonyom tompora tavasz
   Öle gladiólusz
Asszonyom öle csomagolnivaló és csőrösemlős
Asszonyom öle moszat és ódon cukorkák
Asszonyom öle tükör
Asszonyom szeme csupa könny
   Szeme ibolyaszínű falitábla és mágnestű
Asszonyom szeme szavanna
Asszonyom víz fegyházi ital
Asszonyom szeme folyton fejsze alatti fa
   Szeme vízszintes lég- és föld- és tűzszintes.

1931
Weöres Sándor fordítása

 André Breton et Suzanne Muzard, vers 1927


André Breton, Paul Éluard & Suzanne Muzard: 33 Collages (Ubu Gallery)
-

FREE UNION 

My woman with her forest-fire hair
      With her heat-lightning thoughts
      With her hourglass waist
My woman with her otter waist in a tiger's mouth
My woman with her rosette mouth a bouquet of stars of the greatest magnitude
      With her teeth of white mouse footprints on the white earth
      With her tongue of polished amber and glass
My woman with her stabbed eucharist tongue
      With her tongue of a doll that opens and closes its eyes
      With her tongue of oncredible stone
My woman with her eyelashes in a child's handwriting
      With her eyebrows the edge of a swallow's nest
My woman with her shoulders of champagne
      And a dolphin-headed fountain under ice
My woman with her matchstick wrists
My woman with her lucky fingers her ace of hearts fingers
      With her fingers of new-mown hay
My woman with her armpits of marten and beechnuts
      Of Midsummer Night
      Of privet and angelfish nest
      With her seafoam and floodgate arms
      Arms that mingle the wheat and the mill
My woman with rocket legs
      With her movements of clockwork and despair
My woman with calves of elder tree pith
My woman with her feet of initials
      With her feet of bunches of keys with her feet of weaverbirds taking a drink
My woman with her pearl barley neck
My woman with her Val d'or cleavage
      Cleavage of a rendezvous in the very bed of the mountain stream
      With her breasts of night
My woman with her undersea molehill breasts
My woman with her breasts of the crucible of rubies
      With her breasts of the specter of the rose beneath the dew
My woman with her belly of the unfolding fan of days
      With her giant claw belly
My woman with her back of a bird fleeing vertically
      With her quicksilver back
      With her back of light
      With her nape of rolled stone and damp chalk
      And a falling glass that's just been sipped
My woman with her rowboat hips
      With her hips of a chandelier and arrow feathers
      And stems of white peacock plumes
      Her hips an imperceptible pair of scales
My woman with her buttocks of sandstone and abestos
My woman with the buttocks of a swan's back
My woman with her buttocks of springtime
      With her gladiolus sex
My woman with her sex of placer and platypus
My woman with her sex of seaweed and old-fashioned candies
My woman with her mirror sex
My woman with her eyes full of tears
      With her eyes of violet armor and a speedometer needle
My woman with her savannah eyes
My woman with her eyes of water to drink in prison
My woman with her eyes of forests forever beneath the axe
      With her eyes of sea-level air-level earth and fire

Translated by Bill Zavatsky and Zack Rogow 

Earthlight, Los Angeles, CA:  Sun&Moon Press, 1993


Korábban / previously:


February 18, 2014

Octavio Paz (March 31, 1914 – April 19, 1998)


FRIENDSHIP

It is the awaited hour
over the table falls
interminably
the lamp’s spread hair
Night turns the window to immensity
There is no one here
presence without name surrounds me

Translated by Charles Tomlinson


AMISTAD

Es la hora esperada
sobre la mesa cae
interminablemente
la cabellera de la lámpara
La noche vuelve inmensa la ventana
No hay nadie
la presencia sin nombre me rodea

From The Collected Poems of Octavio Paz, 1957-1987 Ed. by Eliot Weinberger (1991)



BARÁTSÁG

Ime a régvárt pillanat
szakadatlanul egyre
zuhog az asztalomra
a lámpa hajzata
az éj órjássá növeszti az ablakot
itt senki sincsen
köröskörül a névtelen jelenlét 

Somlyó György fordítása

-

CERTAINTY

If it is real the white
light from this lamp, real
the writing hand, are they
real, the eyes looking at what I write?

From one word to the other
what I say vanishes.
I know that I am alive
between two parantheses.


Translated by Charles Tomlinson


CERTEZA

Si es real la luz blanca
de esta lámpara, real
la mano que escribe, ¿son reales
los ojos que miran lo escrito?

De una palabra a la otra
lo que digo se desvanece.
Yo sé que estoy vivo




BIZONYOSSÁG

Ha valódi ennek a lámpának
a fehér fénye, ha valódi
a kéz, amely ír, valódi-e
a szem is, amely nézi, amit írok?

Amit mondok, semmibe vész,
két szó között.
Tudom, két zárójel között
élem le életem.

-

COUNTERPARTS

In my body you search the mountain
for the sun buried in its forest.
In your body I search for the boat
adrift in the middle of the night.



COMPLEMENTARIOS

En mi cuerpo tú buscas al monte,
a su sol enterrado en el bosque.
En tu cuerpo yo busco la barca
en mitad de la noche perdida.

from The Collected Poems of Octavio Paz, 1957-1987 (New Directions, 1991)



KIEGÉSZÍTŐK

Testemben a hegyet kerested te,
a napfényt, mit eltemet az erdő.
Testedben a bárkát kerestem,
mely valahol elveszett az éjben.

Somlyó György fordítása

Octavio Paz: Fekete sugarak (Európa, Budapest, 1971)

.

Nikos Kazantzakis (Νίκος Καζαντζάκης; 18 February 1883 – 26 October 1957)


Portrait of Nikos Kazantzakis (1954, Antibes)
Photo: Helen (Eleni) Kazantzakis

They think of me as a scholar, an intellectual, a pen-pusher.
And I am none of them.
When I write, my fingers
get covered not in ink, but in blood.
I think I am nothing more than this:
an undaunted soul.

(Nikos Kazantzakis,1950)





Odüsszeia
RÉSZLETEK

"Ó, én Napom, ki fönt haladsz, s alá-alátekintesz,
a bástya-romboló idő tányérsapkája lennél?
Fel-felhajít, játszik veled – meddig repülsz, mivégre?
Mert állhatatlan az idő, kerekei forognak,
s az ember-ész fölöttük áll, markolja egyre, s reszket.
Előre csak! rúgjunk bele: vén Földünk hadd pörögjön!
Nap, hűséges vadászkopóm, örökkön vizslató Nap,
a vackáról kedvenc vadam verd föl, s szegődj nyomába,
s tudasd velem, mondd el nekem, amit csak látsz a földön,
hadd gyűjtsem össze legbensőm rejtelmes műhelyében,
hogy játszva önfeledten és mélyen töprengve, lassan
kövek, vizek, tűz és agyag szellemmé lényegüljön,
míg testemből kivál a rest, a sáros szárnyú lélek,
s kéklő lángként magasba csap, és eltűnik a napban.
(...)
Latolgatástól, Istenem, ments meg; táruljanak fel
csapóajtóid, értelem – légszomj gyötri világunk!
Hé ti, paraszti hangya-nép, kévét húzó-vonó fej,
tűzbe borítom a mezőt, beszórom lángpipaccsal.
Vad ifjak, feketenyelű tőrkéssel övetekben,
küszködhettek – virágtalan, elszáradt fa a földünk;
dalommal felvirágzom, ifjak, hallgassatok rám!
(...)
A szabadság, testvéreim, nem bor, s nem édes asszony,
hanem magányos, büszke dal, szelekben szertefoszló.
A Tagadás agytisztító, sós-friss vizét igyátok,
feledjetek bosszankodást, becstelen nyereséget,
legyen bensőtök árnytalan, akár egy csecsemőé,
s az agyatok virágos ág, melyen rigó dalolgat."

Papp Árpád fordítása
In: A bolond gránátalmafa, Kozmosz Könyvek, 1984 (156-159.old.)


The Odyssey : A Modern Sequel (1938)

 

"I felt once more how simple and frugal a thing is happiness: a glass of wine, a roast chestnut, a wretched little brazier, the sound of the sea. Nothing else. And all that is required to feel that here and now is happiness is a simple, frugal heart."

"I've stopped thinking all the time of what happened yesterday. And stopped asking myself what's going to happen tomorrow. What's happening today, this minute, that's what I care about.
I say: 'What are you doing at this moment, Zorba?'
'I'm sleeping.' 'Well, sleep well.'
'What are you doíng at this moment, Zorba?' 'I'm working.' 'Well, work well.'
'What are you doing at this moment, Zorba?'
'I'm kissing a woman.'
'Well, kiss her well, Zorba! And forget all the rest while you're doing it; there's nothing else on earth, only you
and her! Get on withit!"

– Nikos Kazantzakis, from Zorba the Greek, tr. by Carl Wildman




"Újra meggyőződtem arról, hogy a boldogság egyszerű és szerény dolog – egy pohár bor, egy szem gesztenye, egy szegényes parázstűzhely s a tenger zúgása, semmi más. Ahhoz, hogy érezd, ez a boldogság, nem kell más, csak egy egyszerű és szerény szív."

"Letettem arról, hogy a tegnapiak járjanak a fejemben, és már a holnapiakat sem keresem, azokon sem tűnődöm; mi történik most, ebben a pillanatban: ez érdekel.
Mondom magamban: "Mit csinálsz Zorbász? Alszom. Igyekezz hát jól aludni!
Most mit csinálsz, Zorbász? Dolgozom. Hát igyekezz jól dolgozni!
Most mit csinálsz Zorbász? Egy nőt ölelek. Hát igyekezz jól ölelni, Zorbász!
Mindent felejts el, semmi más ne létezzen a világon, csak te meg ő, gyerünk!"
.
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Európa, Budapest, 1968  
Fordítók: Papp Árpád, Szabó Kálmán

.
The Nikos Kazantzakis Museum Foundation website.
Nikos Kazantzakis at the Society of Cretan Historical Studies.
Moly - Alkotói adatlap
Wikipedia entry